vendégfogadó

(a 19. sz. eleje előtt fogadó) épület, mely városok szélén, a városkapuknál, vámoknál, réveknél, forgalmas útkereszteződéseknél, kastélyok mellett vagy éppen a városok belsejében, a városházák, a megyeházák, a püspöki paloták, az uradalmi központok stb. közelében állt és a városba érkező, ott ügyesbajos dolgaikat intézőket vagy a hosszabb úton levőket biztonságos éjjeli szállásra befogadta. A vendégfogadók a mai szállodák elődei. Nem jártak szükségszerűen együtt a kocsmatartással, azaz az étellel és itallal való ellátással. Ebben különböztek a → kocsmától, és a → csárdáktól. A vendégfogadók egy-egy városhoz, megyéhez, kastélyhoz (uradalomhoz, ill. földesúrhoz), püspökséghez stb. tartoztak. Bennük helyezték el azokat a vendégeket, akiknek a város- és megyeházán, a kastélyban, a palotában stb. már nem jutott hely pl. társadalmi okokból vagy egyszerűen helyszűke miatt. Igy szállásolta el magát például Csokonai Vitéz Mihály is Keszthelyen, a Festetich-kastély közvetlen közelében lévő uradalmi fogadóban (ma is megvan: a volt Amazon fogadó), amikor 1798-ban Keszthelyen járt Festetich Györgynél, pártfogását kérni. Vagyis a vendégfogadókban kétféle vendég fordult meg: a tulajdonos vendégei és a tulajdonostól független utazók, úton lévők. – A vendégfogadók lényeges része volt a kisebb, nagyobb istálló és → szekérállás (vagy → kocsiállás) a vendégek lovainak és járműveinek befogadására. A vendégfogadós elsősorban az állatok ellátásáról, etetéséről és itatásáról gondoskodott. Megfelelő porció széna, zab stb. mindig rendelkezésre állt, az itatáshoz pedig jó kút vályúval és tiszta itatóvedrekkel. A vendégfogadók eredetileg a vendégek ellátásáról nem gondoskodtak, hiszen az elszállásoltak nagy része vendégek lévén a városnál, megyénél, uraságnál stb. ott vendégeskedtek, részesültek ellátásban. Az átutazók pedig saját ellátásukról maguk gondoskodtak. – A vendégfogadók a 19. sz. derekán kezdtek mind nagyobb mértékben kocsmákkal is bővülni és mindinkább helyet adni nemcsak a hivatalos, a városnál, a megyénél vagy az uraságnál vendégeskedő utasoknak. A lakosság ellátását szolgáló fogadókból alakultak a vendéglők. A múlt század végére kialakult komplex vendégfogadók zöme azonban már idejemúlt vendéglátó intézmények voltak, mert közben egyrészt a közlekedés fejlődésével, a vasút általános elterjedésével a vendégfogadók helyei nem váltak megfelelőkké; másrészt az istállók, szekér-kocsiállások pedig feleslegesek lettek. A vendégfogadók – vendéglők – már számottevő istállók és szekérállások nélkül, általában a vasútállomások közelében épültek fel és rendezkedtek be. Ezek a „vasúti” vendégfogadók a közben ugyancsak átalakult kereskedelem utazóinak, az ügynököknek lettek jellegzetes szálláshelyeivé. A későbbi fejlődés folyamán a vasúti vendéglők kocsma-étterem részei önálló intézményként betelepültek a vasútállomások épületeibe. Ezek voltak az úgynevezett restik. – A vendégfogadókban eleinte megbízás alapján egy-egy család, a fogadós családja látta el a teendőket. A 18. sz.-tól kezdődően egyre gyakrabban bérbeadták a vendégfogadókat ugyancsak egy-egy családnak. A fogadós és családja bent laktak az épületben és éjjel-nappal rendelkezésére álltak a vendégeknek, utasoknak. A vendégfogadók bérbeadása rendszerint azzal a kikötéssel történt, hogy a fogadós a város, a megye, az uradalom, tehát a tulajdonos vendégei számára köteles fenntartani szálláshelyeket, bizonyos számú vendégről kell gondoskodnia. A bérbeadás hosszabb-rövidebb időre szólt és újabban sokszor árverés útján dőlt el. A vendégfogadóhoz hozzátartozott gyakran egy kisebb-nagyobb gazdaság, földterület, kert, kaszáló, esetleg erdőrész, amelyen a fogadós és családja gazdálkodott. A termelvényekből nemcsak a saját, hanem a vendégfogadó szükségleteit is fedezte. – A vendégfogadókból kifejlődött vendéglátó-, vendéglős ipar folytatását az Ipartörvény (1884) iparengedélyhez kötötte, s elnyerésének egyik feltételévé a szakképzettséget tette. Ekkor indult meg általános formában a vendéglősipari szakképzés (inas, segéd, mester) is. – Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadók a XIII–XVIII. században (Bp., 1927).