fágy

TARTALOM

faháncskalap

fahajó

fából készült, nagyméretű: 30–60 m hosszú, 7–8 m széles, 2–3 m oldalmagasságú, lapos fenekű vízi jármű; a nagyobbak teherbírása sokszor elérte a 800 tonnát. A fahajó igen régi találmány, a magyar hajózható folyamokon honos volt már a rómaiak idejében is, és a honfoglalás idejétől kezdve fontos szerepe volt a magyar gazdasági életben és a hadászatban egyaránt, A hadászatban használt – elsősorban evezős fahajókat csajkáknak vagy naszádoknak nevezték. A fahajókat sohasem nevezték uszályoknak, noha ezeket is vontatni kellett ár ellenében, de míg az uszályok vontatás nélkül tehetetlenek voltak, addig a fahajók szerkezeti felépítésük és felszerelésük folytán mind a vontatásban, mind a folyó árján való ereszkedésben önálló manővérezésre is alkalmasak voltak, különösen akkor, amikor a fahajó teherrel megrakottan ereszkedett alá. Ebben és könnyűségében rejlett a használhatósága. A 19. sz. elején még több ezer fahajó bonyolította le a magyar folyókon a nagyméretű szállítást, és csak az utak kiépülése, valamint a vasutak elterjedése, a vasúti teherszállítás kifejlődése tüntette el – a 20. sz. 30-as éveiben – véglegesen ezt a jellegzetes vízi járművet, nemkülönben a hozzá tartozó életformákat: a → hajóvontatást, a → hajóvontatókat, a hajósnépet, a → supermesterséget stb. – A fahajók szerkezetileg két fő típusba tartoztak: az egyik csoportba sorolhatók azok, amelyeknek a bálványa vagy orr- és fartőkéje merőlegesen állott, a másik csoportot pedig azok a fahajók alkották, amelyeknek bálványnak megfelelő gerendái vízszintesen feküdtek, és lapos fenekük elöl-hátul erősebben perge (felfelé görbülő, emelkedő) volt, mint a merőleges bálványúaké, amelyeknek a lapos feneke elöl és hátul alig 50–60 cm-rel hajlott felfelé. A vízszintes bálványú fahajók rendszerint kis méretűek – legfeljebb 15–20 m hosszúak – voltak, és nevük → dereglye, bárka, → burcsuja, bornyúszájú hajó volt. Az első csoportba tartozó nagy fahajókat ismét két kategóriába sorolták: az egyikbe tartoztak a → tetejes vagy fedeles hajók, a másikba a → tetejetlen vagy pusztahajók. A tetejetlen vagy pusztahajók ismét kétfélék voltak: olyanok, amelyeken hátul volt a → csárda vagy guliba, és olyanok, amelyeken ez a hajó közepén állott. Tartozékaik: anyamacska, mérőkasza, őrfa, timon stb. – A fahajókat nagyobbrészt az ártéri tölgyesekből származott tölgyfa gerendákból és deszkákból építették: ezek voltak a keményfa hajók. Nagyon sok fahajót építettek azonban fenyőfából is, amelyeket puhafa hajóknak vagy deszkahajóknak neveztek, ilyenek voltak a sószállító hajók, a sós hajók. A sós hajók nagyobbrészt „varrás”-sal készültek és faszegezéssel, mert a só a fémalkatrészeket mihamar szétmarta volna; a sós hajók különben sem voltak hosszú életűek, ezért is készítették azokat az olcsóbb és könnyebben megmunkálható fenyőfából és lehetőleg közel a sóbányákhoz. – Irod. Szentkláray Jenő: A dunai hajózás története (Bp., 1890); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajóépítők telepítése Magyarországba a XVI., XVII. és XVIII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1904); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–66); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968); Gráfik Imre: Szállítás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).