hajóvontató, gyalogvontató, hajóhúzó

munkás, aki társaival → bandába állva elvállalta valamely hajónak a felvontatását. A hajóvontató bandáját mindig egy vállalkozó: a → bandagazda hozta össze. Ő alkudott meg a hajó tulajdonosával, és társai nevében elvállalta szakmányban (átalányban) a vontatást, és attól függően, hogy mekkora hajót kellett vontatni, teher alá mentek-é, vagy terhes hajót kellett felvonni (ebből is kétféle volt: egész- és félterhes), verbuválta, összeszedte a hajóvontatókat. Egy 30 vagonos hajót, közepes vízálláskor, 12 ember bírt elvontatni (ez 6 ló munkája volt), de ha egész teher alatt volt a hajó, akkor már 24 emberre volt szükség. – A hajóvontatók maguk gondoskodtak élelmükről. A munkát többféleképpen vállalták: vagy csak a célig való vontatásra szegődtek, vagy vállalták a → kukázást, a támasztással való vontatást és a hajó megpakolását is, sőt nemegyszer azt is, hogy az ereszkedő hajón előadódó munkákban is részt vesznek, pl.: → siftelés, a lintával való evezés, dalladzás (→ evező) stb. munkákban. – A → hajóvontatást → emberhámmal vagy abranyicával végezték; rövid, lassú toporgó járással, huzamosan (egyenletes kötélfeszítéssel) vontatták a hajót. Így naponta 20–25 km-t tettek meg (lóval 30–35 km-t haladtak volna). A vontatás technikája ugyanaz volt, mint a lovas hajóvontatásnál; itt is mindig kellett preznyák, aki vezette a rudat, a többiek párosával csatoltak az alattságra (→ hajóvontató kötél), míg hátul – a part felől – mindig magánosan húzott a turtujás vagy kurtulás. Vontatás közben, ha nagyobb akadály, pl. élőfa került a vontató kötél útjába, a hajóvontatók is váltottak: lecsatoltak a kötélről, hogy kikerüljék az akadályt, és a cúgjárót (→ vontatók útja) követve, ők is gyakran átköltöztek egyik partról a másikra. – A hajóvontatók mind és mindig munkában voltak, nem úgy, mint lovas vontatáskor a kocsisok egy része; a hajóvontatónak csak → átköltözéskor és az étkezési szünetekben volt pihenőjük. Ennek ellenére sohasem örültek annak, ha a hajó szél miatt pihent; mert nekik az veszteséget jelentett, annyival is később értek célba, a veszteglés ideje alatt nem kerestek semmit, hiszen szakmányban vállalták a vontatást. A legnehezebb emberi munkák közé tartozó hajóvontatás korszakonként volt rabszolga-, rab- vagy kényszermunka. Nálunk 1848 előtt a földesúri robotszolgáltatások között is szerepelt, a víz menti, szállítóhajókkal rendelkező uradalmak pedig cselédeiket fogták be vontatni. Hagyományos alapokon a hajóvontató a tőkés vállalkozás időszakában vált hajómunkássá, a lovas, majd a gépi erővel történő hajózás időszakában pedig átalakult szállító- és → rakodómunkássá. Korábbi századokban folyóink mentén bizonyos távolságokra hajózási központok és kikötők alakultak ki (Győr, Komárom, Baja, Tolna, Szolnok, Csongrád, Szeged stb.), s ezek mellett a falvak zsellérnépe valósággal a vontatásra specializálta magát (pl. Baja mellett Báta, Tolna mellett Bogyiszló, Szolnok mellett Tiszaföldvár stb.), habár e munka sehol nem jelentett egész évi elfoglaltságot. A hivatásos hajóvontatók napszámban vagy átaljában vállalták a húzást. (→ még: hajóvontató banda, → kaparás, → vándormunkás) – Irod. Tömörkény István: Vízenjárók és kétkezi munkások (Szeged, 1902); Tömörkény István: Szegedi vízenjárók (Népr. Ért., 1906); Betkovszki Jenő: Adatok a szolnoki hajósok életéből (Ethn., 1954); Takács Lajos: A dunai hajóvontató út Tolna megyei szakasza (1831) (Népr. Közl., 1958, 4. sz.); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–1965, Szeged, 1966).

Gyalogvontatók (a 19. sz. második felének eleje)