tánctörténeti rétegek

A magyar néptáncokat két nagyobb történeti rétegbe, a régi és új stílusú táncok csoportjába soroljuk. Ezek meghatározásában a kutatás a táncok és kísérőzenéjük alapján kirajzolódó stílusjegyekre, valamint a művelődéstörténeti források tanulságaira, és az összehasonlító vizsgálat eredményeire támaszkodott. A magyar tánctörténet sokrétű hagyományait őrző régi táncstílust a balkáni–K-európai tánckultúrához fűződő szoros kapcsolat jellemzi, s a középkori gyökerekre utaló összetevők mellett a 16–17. sz.-i Ny-európai táncáramlatok hatását is tükrözi. Így a középkori Európában általános kör- és füzértáncok nyomait ismerhetjük fel leánykörtáncainkban (→ karikázó), a → fegyvertánc hagyományokat pedig az eszközös táncokban (→ botoló, → ügyességi táncok). S amíg ezeknek egy tágabb K-európai–balkáni tánckultúrában találjuk meg a kapcsolatait, addig a régi táncstílus férfitáncának (→ ugrós, → legényes), elsősorban a Kárpát-medencében, s az ezzel közvetlenül érintkező területeken mutathatók ki a rokonai. Régi páros táncaink (→ páros táncok) közül a fegyvertánc hagyományokban gyökerező típus (páros botoló), elsősorban K-európai hagyománynak látszik, míg az agresszív → csalogatás eszköz nélküli változata (páros → cigánytánc), valamint a gáláns udvarló forma (ugrós páros) és a zárt összefogódzású páros táncok régi típusai már az európai táncáramlatok szerves részeként jelentek meg a Kárpát-medencében. A régi rétegbe tartozó táncainknak ezt a sokrétűségét tükrözi e táncokat kísérő dallamok összetétele is, melyek a magyar népzene régi, keleti eredetű stílusrétege mellett az európai középkor, reneszánsz és barokk tánczenéjének a nyomait is őrzi. A régi stílus történetének egyes összetevőit ismerhetjük meg a 15–18. sz.-i források → hajdútáncában, valamint a páros táncokról hírt adó 16–18. sz.-i emlékekben. – A 18–19. sz.-ban lezajló folyamat eredményeként alakult ki tánckultúránk új rétege, a → csárdást és a → verbunkot magába foglaló új táncstílus. Erről a stílusváltásba torkolló történeti folyamatról vallanak a 18. sz. tánczenei emlékei, melyekben a múlt hagyományát őrző ungareszka típusú dallamok mellett megjelennek a verbunkot ígérő stílusjegyek. S erről adnak hírt a 18. sz.-i verbunkot és a csárdást megelőző páros táncot megörökítő leírások is. A régi rétegből sarjadó új stílus kialakulásának a körvonalai rajzolódnak elénk az ugrós-legényes típuscsaládba tartozó férfitáncok és a verbunk kapcsolatai, valamint a régi páros táncok és a csárdás összefüggései alapján is. A 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus magába olvasztotta és korszerűsítette tehát a korábbi hagyományokat és rohamos térhódításának következménye, hogy a táncélet periférikus területeire szorította a régi réteget képviselő tánctípusokat. A nemzeti táncstílust és új néptáncstílust egyaránt jelentő verbunk és csárdás kísérő zenéjével – az új stílusú népdalokkal, a hangszeres verbunk és csárdás muzsikával, valamint a múlt századi népies műzenével – együtt jól tükrözi tehát, hogy annak a társadalmi és politikai áramlatnak a sodrában született, amelyben a nemzeti kultúra megújhodásáért folytatott küzdelem találkozott parasztságunk új formanyelvet teremtő törekvésével. – Irod. Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Martin György: Magyar tánctípusok keleteurópai kapcsolatai (MTA I. Oszt. Közl., 1964); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Martin György: Consideration sur l’analyse des relations entre la danse et la musique de danse populaire (Studia Musicologica, 1965); Pesovár Ernő: Les types de la danse folklorique hongroise (Studia Musicologica, 1965); Pesovár Ernő: Der Tandel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742); Martin György: Az új magyar táncstílus jegyei és kialakulása (Ethn., 1977).