legényélet

TARTALOM

legényeste

legényes

az erdélyi magyarság nem székely népcsoportjai körében vidékenként más néven élő, fejlett férfitánc-típus. Egyéb elnevezései: csürdöngölő, fogásolás, magyar tánc, pontozás, sűrű tempó. A gyors tempójú (Mm. = 120–132) -os táncmetrumú legényest gyors → düvő kíséretű hangszeres → kanásztánc (kolomejka, ardeleana) dallamok kísérik. Az Alföld és a Székelyföld felé egyre szórványosabb, ill. primitívebb rokonai váltják fel. A legényest az I. világháborúig minden táncciklus (→ táncrend) elején a legények a páros tánc bevezetőjeként járták szólóban vagy csoportosan a zenekar előtt (mint a verbunkot, amellyel azonban tipológiailag nem azonos), miközben a várakozó leányok kis, forgó köröket alakítva csujogattak. A legényes egyre inkább kevesek alkalmi – a táncszünetben külön rendelt – bemutató táncává válik. Rendkívüli formagazdagságára jellemző, hogy a jó táncosok motívumkészlete 20–30 különböző, bonyolult ritmusú, fejlett motívumból áll, a kiválóké az 50–70-et is eléri. Táncaink közül a legényesben érvényesül a tánc és zene illeszkedésének legtökéletesebb fokozata. Improvizatív jellege ellenére is szigorúan alkalmazkodik a kísérő dallam tagolódásához. Ezen egység kialakulása annak köszönhető, hogy változatait mindig egyazon táncdallamfajta kíséri. A legényes szerkezeti alapegységei a zenei periódusoknak megfelelő, záróformulákkal befejeződő táncmondatok, az ún. → pontok. A legényes két regionális altípusa: 1. A formailag egyszerűbb, régiesebb mezőségi és D-erdélyi legényes lazább, ismétlő szerkesztésű. Pontjai: a a a av; a a a b; a b a bv szerkezetűek. Csoportos, szabályozott formában is járták. – 2. A kalotaszegi legényes végsőkig érlelt, sűrített formájú. A pontok felépítése: (a b b c), záróritmusa és szinkópás kezdőformulái választják el a mezőségi legényestől. Kalotaszegen a csoportos, kötött forma ritka, a legényes a szerkezeti koncentráció legmagasabb fokán is megtartotta szabályozatlan, egyéni jellegét. – Az erdélyi legényes szerteágazó rokonsági körébe tartoznak a székelyföldi, alföldi, felvidéki és dunántúli régi tánctípusaink (→ féloláhos, → kanásztánc, → silladri, → ugrós). Újabb ágát jelentik a közép-erdélyi ún. lassú legényesek (→ ritka legényes), amelyek részben már az új táncstílus formai és zenei jegyeit hordozzák. A két stílusréteg rokon típusai a Mezőségen olykor táncpárként kapcsolódnak (Szék, Szamosvölgy: sűrű és ritka tempó, ritka és sűrű magyar). A legényes zenéje a korai (18. sz.-i) verbunkos zene stílusjegyeit viseli, mely átmenet a 16–17. sz.-i → ungareszka, hajdútánc és a 19. sz.-i érett, ún. kései verbunkos között. A legényest és rokonait az erdélyi és alföldi románok is táncolják (fecioreasca, ponturi, haidău, bărbunc, figuraş, romaneşt de sărit, ungureşte, ardeleana, soroc stb. néven), a magas hegyvidéki és Kárpáton-túli románság körében azonban ismeretlen. A magyaroknál a kötetlen, egyéni előadás dominál, a románoknál a csoportos, kötött előadás, mégpedig vonal formában, táncvezető irányításával. A legényes közvetve – primitívebb rokonai révén – más szomszédos népek táncaival is érintkezik (szlovák: odzemok, hajduch, bašistovska; goral: zbójnicki; → cigánytánc). – A legényes fejlődéstörténetileg a Kárpát-medence régi és új táncstílusának mezsgyéjén foglal helyet. Primitívebb rokonai a régi kanásztánc-ugrós családhoz kapcsolják. A régi stílus legfejlettebb fokaként viszont verbunk-táncaink kiindulási alapja is, mivel továbbfejlődött rokonai már az új stílust közvetlenül megelőző lépcsőfokot képviselik. A legényes így a Bartók vázolta népzenei fejlődési sor (kolomejka-kanásznóta-verbunkos-új stílus) egyik legfontosabb néptánctörténeti láncszeme. (→ még: figurás, → pontozó, → sűrű magyar) – Irod. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1934); Costea, C.: Jocuri fecioreşti din Ardeal (Bucureşti, 1961); Martin György: East-European relations of Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Egy erdélyi férfitánc szerkezeti sajátosságai (MTA I. Oszt. Közl., 1966); Bartók Béla: Rumanian Folk Music (I–III., Hague, 1967); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969); Martin György: Mezőségi férfitáncok (Táncműv. Ért., 1970); Martin György: Legényes, verbunk, lassú magyar (Népi Kultúra – Népi Társadalom, Bp., 1973).