kanásztánc, kanászos, kondástánc

tágabb értelemben a pásztortáncok (→ botoló) egyik gyűjtőneve s a velük rokon régi stílusú táncok (→ ugrós) elnevezése. Szűkebb értelemben az említett tánccsalád egyetlen mozzanatra korlátozódó, önállósult ága: két, földön keresztezett bot (vagy más eszköz) körül járt → fegyvertánc-eredetű – pásztortánc. E férfitánc-fajtát – az eredetére és funkciójára való utalással – ún. mutatványos fegyvertáncként tartja számon az irodalom, noha a tényleges fegyvert (kard, fokos, balta) már más eszközök (bot, nyárs, vessző, hangszer, söprű, nádkéve, szalmaköteg, kendő, szalag, kalap, üveg, tojás, ostor stb.) helyettesítik. Az ügyességi próba vagy virtuskodó mutatvány lényege az eszköz kerülgetése, melyet tánc közben érinteni, elrúgni, megsérteni nem szabad. A keresztezett botok szögletei a kanásztánc formakincsét korlátozzák, így az viszonylag csekély és egyszerű. A kanásztánc két váltakozó részből épül fel: 1. A botok előtti és körüli táncnak mintegy bevezető és közjáték szerepe van, 2. a főtéma pedig a botok szögleteiben való gyors, virtuóz ugrálás. A kanásztánc jellegzetes táncritmusa: . A kanásztánc az egész népterületen és a Kárpát-medence minden részén ismert. Leggyakoribb a D-Dunántúlon, viszonylag ritkább Erdélyben. A somogyi kanásztánc dramatikus változatát → disznóölő táncnak nevezik. A szomszédos népek táncai közül az osztrák Spanltanz, a szlovén és szlovák zajaci tanec, a szász Spiesstanz és az erdélyi román Crucea a közvetlen rokonai. Változatai egész Europában, Spanyolo.-tól Skócián és Skandinávián keresztül a Baltikumig s a Kaukázusig ismertek (spanyol L’Hereu Riera, skót Gilly Callum, finn Tikkuristi, észt Pulgatants stb.). Angol és német említések, ábrázolások alapján a középkorig vezethető vissza. E régi fegyvertánc-forma első, ókori említője Démokritosz. A mutatványos fegyvertáncok e jellegzetes formája hosszú időn át nagy területen hozzá tartozott az európai népek tánckincséhez, s virágkorát a középkorban élhette. K-európai divatjukat a török elleni küzdelem időszakához fűződő reneszánszuk (→ hajdútánc) hosszabbíthatta. E táncok maradványait napjainkig közvetítő pásztorkultúra szokatlan, az egész népterületet behálózó bőségben őrizte meg. – Az ún. kanásztánc-dallam régi táncdalaink egyik jellegzetes, 2/4-es ütembeosztású, tetrapodikus sorokból álló (Mm. = cca 110–130 tempójú) ritmikai csoportja, mely többféle tánchoz is használatos, de a kanásztáncot szinte kizárólagosan kíséri. Népzenei, zenetörténeti és verstani irodalmunkban ezért is kapta a ritmusformula a kanásztáncritmus nevet, és e ritmust hordozó dallamok pedig – a népi terminológiának megfelelően – a kanásztánc-nóta elnevezést. Az európai középkor és a reneszánsz költészetében, tánczenéjében a kanásztánccal egyívású ún. vágáns-ritmusnak a barokk korig nagy szerepe volt. Átszövi a 16–18. sz. magyar tánczenei emlékeit is, mégpedig az → ungareszka, hajdútánc – saltus hungaricus dallamok jellemző ritmusa. A szinte egész Eurázsiában – keleti rokon népeinknél is – fellelhető ritmusfajta különösen jellemző a Kárpát-medence népeinek tánczenéjére. Bartók → kolomejka- és ardeleana-ritmusnak is nevezte a kapcsolódó ruszin-ukrán, ill. erdélyi román táncok neve nyomán. A magyar népzene fejlődésében Bartók e dallamcsoportnak nagy jelentőséget tulajdonított. A kanásztáncot a hangszeres verbunkoszene egyik forrásaként, kiindulópontjaként jelölte meg, mely közvetve az új magyar népdalstílus kialakulásához is hozzájárult. (→ még: dunántúli táncok, → eszközös táncok, → juhásztánc, → legényes, → tánctörténeti rétegek) – Irod. Bartók Béla: Népzenénk és a szomszéd népek népzenéje (Bp., 1934); Wolfram, R.: Die Volkstänze in Österreich und verwandte Tänze in Europa (Salzburg, 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Szabolcsi Bence: Dallamtörténeti kérdések I. A magyar vagánsdalokról (I. Zenetud. Tanulm., Bp., 1953); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Pesovár Ferenc: Kanásztánc és seprűtánc – mutatványos táncaink két típusa (Tánctud. Tanulm., 1967–68, Bp., 1969); Martin György: Kanásztánc (Táncműv. Ért., 1968. 1. sz.); Martin György: The Relationship between melodies and Dance Types in the Volume V of CMPH (Studia Musicologia, Bp., 1972).