hajdútánc, hajdótánc (1553-ban először említve)

névadói a 16–17. sz.-i Mo. gazdasági és katonai életében fontos szerepet játszó → hajdúk. Ennek megfelelően elsősorban a hajdúk fegyveres pásztori-katonai táncát jelentette (→ fegyvertánc), de tágabb átvitt értelemben a korszak általános – a Kárpát-medence különböző népeit és vidékeit átfogó – népies táncstílusát is jelöli, ugyanis eszköz nélküli férfi-, valamint páros táncként is említik, sőt „jó hajdútáncos asszony”-ról is megemlékeznek. A néhány tucat említés, leírás, ábrázolás és dallamfeljegyzés csaknem két és fél évszázadot fog át Mátyás korától a Rákóczi-szabadságharcig. E korszak nevezetes történelmi személyiségeihez (Kinizsi, Dózsa, Balassi, Thurzó Imre, Zrínyi, Esterházy Pál, Kemény János) is kapcsolódó adatok a táncstílus egész társadalmat átszövő divatjáról tanúskodnak. A 18. sz. elejétől már ritkán említik a források, népszerűségét elvesztve szorul vissza, s válik újra periferiális jelentőségű, fegyveres jellegét egyre kopottabban őrző pásztortánccá. A hajdútánc két évszázados hazai divatját és európai hírét a török hódoltság körülményei magyarázzák. – A hajdútánc zenéjéről néhány említés, ábrázolás és dallamfeljegyzés tájékoztat: a kor népszerű hangszerei, a duda, a töröksíp és a dob kísérte. Német és lengyel orgona- és citeratabulatúrák a hajdútánc néhány stilizált dallamát is megőrizték (→ ungareszka). Ezek a → kanásztánc-ritmust és a dudazene jellemző motivikáját hordozó dallamok máig átszövik a Kárpát-medence népeinek tánczenéjét. – A történeti források a tánc többféle funkciójáról is hírt adnak: győzelmi torok és udvari mulatságok virtusos, bemutató táncaként járták, de még csata közbeni hajdútáncról is tesznek említést. A történeti emlékekből a hajdútánc formai sajátosságai is kirajzolódnak. A fegyver (kard, szekerce) virtuóz forgatásával együtt járó, többnyire kötetlen szerkezetű, harcszerű, vívó mozzanatokkal átszőtt férfitáncot magánosan vagy csoportosan, összefogódzott körben s alkalmanként még párosan nővel is járták. A források hangsúlyozzák a tánc szilaj, dobogós jellegét (toborzók), kiemelik szinte akrobatikus ugró és guggoló, földhöz lapuló figuráit, s a táncot kísérő karjátékról, valamint ritmikus kiáltásokról is tesznek említést. – A hajdútánc átalakult maradványait a Kárpát-medence népeinek eszközös pásztortáncai őrzik. A magyar, cigány, szlovák, goral, ruszin és román folklórban több olyan tánc is feltűnik (a magyar → kanásztánc és → botoló; a szlovák, goral, ruszin, hajduch, odzemok, zbójnicki; az erdélyi román haidău), amelyek formai és zenei vonásaikban, olykor névleg is kapcsolódnak e történetileg fontos s a Kárpát-medencei népek tánckincsének összefonódását tanúsító régi táncfajtához. E táncok a 16–17. sz.-i egymástól elszigetelődött, külön ágon fejlődött, regionális-etnikus színezetű elágazásai. A magyar változatokra a virtuóz, változatos eszközkezelés, a szlovák és goral anyagra a guggoló motívumok, a román haidăura pedig a botra támaszkodó gazdag, virtuóz figurázás jellemző. E táncok éppúgy nem csupán eszközös férfitáncok, mint a hajdútánc, hanem eszköz nélküli és páros, valamint csoportos formákban is élnek. A hajdútánc pásztortáncként tovább élő formáinak jelentős szerepe volt az újabb férfitánc, a → verbunk kialakulásában, s ezáltal az új magyar táncstílus kialakuláshoz is hozzájárult. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian dances (Bp., 1937); Szabolcsi Bence: Népzene és történelem (Tanulmányok, Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Kresánek, J.: Hůdobnovedné študie (Bratislava, 1959); Martin György: East-European Relations of Hungarian Dance Types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Der siebenbürgische Haiduckentanz (Studia Musicologica, 1969).