bot alá való nóta

TARTALOM

botoló nóta, bot alá való nóta, botos nóta, botvágású nóta

botoló, botolás, botvágás

az Alföld ÉK-i, K-i peremvidékén a pásztorok és cigányok által őrzött K-európai fegyveres-botos pásztortáncok (→ fegyvertánc, → hajdútánc) legrégiesebb és legépebb típusa. A századforduló táján a botoló még általános a Felső-Tisza vidéki pásztorság körében, igazi mesterei a gulyások és kondások voltak. A legjobb botolók a pásztornak fogadott, valamint rézművescsengőöntő és teknővájó cigányok közül kerültek ki. Más vidéki pásztoraink körében e táncfajtának már csak töredékes, egy-egy mozzanatra lekopott, egyszerűbb típusai élnek, s másutt a cigányok tánckészletéből is hiányzik. A Felvidék és Erdély felé egyre ritkább, s nyugat felé a Jászságig és a Kiskunságig követhetők szórványos nyomai. A botoló műfaji, funkció szerinti típusai: – 1. A párbajszerű típust rendszerint két férfi táncolja. A botot vagy más eszközt (kondásbalta, fokos, juhászkampó, teknővájó fejsze stb.) fegyverszerűen kezelik, minden eszközmozgás a harci célszerűséget szolgálja: egy- és kétkezi forgatások, ütés, vágás, döfés, valamint elhárítás. A közelítés, cselvetés, támadás, visszavonulás és védekezés mozzanatai, lassú lépések, előre-hátra rohanások, ugró, forgó, guggoló, térdelő mozdulatok és hirtelen megtorpanások alkotják a táncfolyamatot. A tánc szerkezeti felépítését, mozzanatainak egymásutánját a küzdelem pillanatnyi helyzetei és fordulatai határozzák meg. Éppen ezért motívumai laza szerkezetűek, meghatározatlan időtartamúak és ritmusúak, vagyis nem a szó szoros értelmében vett metrikus táncmotívumok benyomását keltik. A botoló e típusa a vásári mulatozások szilaj, gyakran verekedéssé fajuló szórakozása volt. – 2. A párbajszerű, mutatványos és játékos elemek ötvöződnek a nő és férfi páros botolójában (→ páros táncok). A fegyveres férfi az eszköz nélkül táncoló nő előtt mutatja be ügyességét, majd játékosan reátámad, teste-feje körül forgatja a botot vagy igyekszik kikerülni, elhárítani a nő játékosan cselt vető (→ cigánytánc, → csalogatás, → csárdás) s a bot forgatását akadályozó, támadó mozdulatait. A férfi mozdulatkincse ez esetben sem sokkal táncszerűbb, mint az 1. típus, a nő tánca viszont metrikus motívumokból épül fel. – 3. A tánc szólóformáját már az öncélú virtuozitás irányába fejlődő változatos eszközkezelés, valamint a táncszerű motívumok fokozott érvényesülése jellemzi. A jellegzetes eszközmotívumok: az eszköz különböző forgatásmódjai, egyik kézből a másikba való átadása, láb alatti átkapkodása, a föld ütögetése, a bot egyik végének letámasztása, fokos esetén földbe vágása és átugrálása, levegőbe való feldobása, földre vetése, két bot lehelyezése kereszt alakban és körültáncolása (→ kanásztánc). – A botoló fogalomkörébe tartozó eszközös pásztor- és cigány változatok korántsem jelentenek teljesen egységes, homogén kategóriát (így pl. nem kifelezetten férfitánc), hanem különböző stílusrétegek és táncfajták vonásait hordozzák. A botoló a régi stílusú magyar (kanásztánc, → ugrós), vele szorosan kapcsolódó cigány (cigánytánc), valamint az új stílusú táncok (csárdás, → verbunk) sajátos gyűjtőmedencéje. A fenti – műfaji-funkcionális jegyek alapján meghatározott – típusokban a formai, valamint zenei vonások alapján négy réteg különböztethető meg: a valódi, a kanásztánc-, cigánytánc- és verbunkszerű botoló. A botoló speciális – csak a párbajszerű és páros cigánybotolóhoz használt – dallamai a vokális előadású ún. bot alá való nóták (→ botoló nóta), amelyeknek sajátos ritmikai kétarcúsága (páros és páratlan ütemű változatok) a régi európai tánczene → proporciós gyakorlatával rokonítható. Emellett cigánytánc, valamint a hangszeres előadású kanásztánc, verbunk és csárdásdallamok is kísérik a különböző típusait. – A botoló a régi gyökerű európai fegyvertáncok K-európai ágának legjelentősebb tánccsaládja, melynek történeti kapcsolatai a 16–17. sz.-i hajdútánchoz vezetnek. A K- és DK-európai népek (szlovákok, goralok, ruszinok, ukránok, románok, albánok, törökök stb.) körében több, a botolóval érintkező, rokon táncfajta él. – Irod. Lajtha László–Gönyey Sándor: Tánc (IV. A magyarság néprajza, Bp., 1941–43); Martin György–Pesovár Ernő: A Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményei és módszertani tapasztalatai (Ethn., 1958); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról (Ethn., 1963); Martin György: East-European relations Hungarian danse types (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Martin György: Magyar zenetörténeti tanulmányok (Bp., 1968); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970).