hajdúk

magyar néprajzi csoport a Közép-Tiszántúlon. A hajdú szó a 16. sz. elején még ’barompásztor, tehénpásztor’ jelentésben élt. Fegyveres hajdúk védték a feudális magáncsapatoktól és a portyázó törököktől a 16. sz.-i Mo. fontos kiviteli cikkét, az osztrák, bajor és É-itáliai városok piacaira lábon hajtott szarvasmarhát. Többségük a D-mo.-i végvidékekről elmenekült és elüldözött magyarságból került ki, akikhez különféle délszláv népekből származók is csatlakoznak. Már a Dózsa-felkelés leverésekor törvényt hoztak a hajdúk ellen, de a török hódoltság előrehaladtával a század végére jelentős katonai erővé vált a hajdúság. Marhapásztorkodás helyett zsoldos katonai szolgálatot vállaltak királyi várakban, erdélyi fejedelmeknél, földesúri magánhadseregekben, és háborúk idején válogatás nélkül sarcolták-pusztították a lakosságot. Soraikat állandóan gyarapították a földönfutóvá lett jobbágyok és kisnemesek. Kialakult sajátos katonai szervezetük – elöljáróikat, kapitányaikat, hadnagyaikat és tizedeseiket maguk választották – és jellemző harcmodoruk, melynek lényege a portyázás és lesvetés volt. A hajdúk hivatásos katonai renddé alakulása a tizenöt éves háborúban (1591–1606) fejeződött be. Bocskai István nemcsak katonáivá fogadta, hanem le is telepítette őket (több mint 9000 vitézt) saját birtokaira: szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesi szabadságot kaptak, és mentesültek mindennemű földesúri szolgáltatás alól. Az első hajdúkiváltságolásokat hamarosan újabbak követték. A hajdútelepek kiterjedtek a D-Bihartól a Sajó-Hernád torkolatáig húzódó félkör alakú vidékre, sőt a Dunántúlon és Erdélyben is akadtak hajdú jellegű települések a várak közelében. Az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. Az utolsót II. Rákóczi Ferenc 1708-ban Tarpával. A hajdúk valóban jelentős támaszai voltak a 17. sz.-i függetlenségi harcoknak, és bár soraikat az 1660–90 közötti háborúk nagyon megritkították, a Rákóczi-szabadságharcnak is. A tömegben, nagy többségben magánjogilag kiváltsagolt hajdúk szabadságát sem az országgyűlések, sem a kamara nem ismerte el, s az valójában meg is szűnt az önálló erdélyi fejedelemség bukásával (1690). Mégis általában hajdújoggal éltek a 18. sz. elejéig, és csak a Rákóczi-szabadságharc bukásával süllyesztették őket jobbágysorba. Sokan nem nyugodtak bele, és pl. az Esterházyaknak adott bihari hajdú községek több mint száz évig pörösködtek szabadságukért (Nagyszalonta, Derecske stb.). Az egykori hajdúk egyes településeken belül is megtartották különállásukat, pl. Berettyóújfaluban ma is van külön Hajdúszer és külön Parasztszer városrész. Csupán a Bocskai telepítette hajdúk egy részének, a hat hajdúváros (ún. „öreg hajdúvárosok”) lakóinak sikerült többszöri birtokcserével megőriznie kiváltságait: Hajdúszoboszló, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúdorog, Hajdúhadház és Vámospéres. 1791-től végleg különválván a vármegyei fennhatóságtól, önálló közigazgatási egységet, a Hajdúkerületet alkották, melyet az 1876. évi megyerendezés törölt el és szervezett Hajdú megyévé. A szabad paraszti állapot a szomszédos kun és jász kerületekhez, valamint a nagy alföldi mezővárosokhoz hasonlóan a hajdúvárosokban is sajátos mezővárosi helyzetet, önigazgatási autonómiát és a jobbágyparaszti területekénél jóval több művelődési lehetőséget biztosított, amelyből a 18–19. sz.-ban fejlettebb parasztpolgári kultúra sarjadt ki. A hajdúk történeti és népi kialakulása sok párhuzamot és hasonlóságot mutat a többi K-európai szabadalmas újkori katonai réteg vagy rend keletkezésével és történetével. Ilyenek voltak D-Oroszo.-ban a kozákok, a Balkánon a délszláv népeknél a hajdemákok, a hajdukok, morlákok, martalócok és haramiák. – Irod. Császár Edit: A hajdúság kialakulása és fejlődése (Debrecen, 1932); Szabó István: A hajdúság kialakulása (Debrecen, 1956); Béres András–Módy György: A Hajdúság történetének és néprajzának irodalma (Debrecen, 1956); Rácz István: A hajdúk a XVIII. században (Debrecen, 1969); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969).

Hajdú (Hegyesd, Veszprém m.) 17. sz.-i rézmetszet