hajdúhagyományok

a hajdú életforma egykori (16–18. sz.-i) katonai jellegét tükrözik. Az epikus hagyományok egy része emléktöredék, másik része mondává formálódott. A szabad hajdúk sajátos védelmi rendszert alakítottak ki: sáncok, földvárak és palánkok, templomvárak (pl. nagyszalontai csonkatorony), őrtornyok segítették a lakósságot a rátörő ellenséggel szemben. A mondák és emlékezések nagy része ezek romjaihoz vagy határrész-elnevezésekhez fűződik. Főbb csoportjai: 1. → Bocskai István és szabadságharcának emléke. – 2. Törökellenes küzdelmek. Ezek nagy részét Nagyszalonta, Sarkad és Gyula környékén tárta fel a kutatás. Többségük a török és magyar végváriak kisebb csatározásainak emlékét őrzi, szinte kivétel nélkül a hajdúk győzelméről, a törökök nyugtalanításáról, hadicselekről, tolvajlásokról szólnak. Hőseik valóságban élt hajdúkapitányok és merész tetteket végbevivő mondabeli katonák (Varga Mihály a „Csavarga”, Bakó János, Győri Jakab), – A szilveszter esti kolompolás szokását Hajdúszoboszlón a helybeli hajdúk törökökön aratott győzelmével magyarázzák. – 3. Rácellenes hagyományok. A hajdúhagyományok katonai jellegét a tánchagyományok is visszatükrözik (→ hajdútánc). Bár a hajdúk utódai az ország különböző területein – így a Dunántúlon is – élnek, egységes hagyománykörről csupán a Hajdúságban és Biharban beszélhetünk. (→ még: betyárballada, → történeti monda) – Irod. Szendrey Zsigmond: Történelmi népmondák (Ethn., 1920); Dankó Imre: A hajdúnánási Testhalom mondája és a hajdúk eredete (Ethn., 1956); Ferenczi Imre: A török küzdelmek emléke Hajdú-Bihar mondahagyományában (Déri Múz. Évk.-ve, 1962–64, Debrecen, 1965).

A nagyszalontai (v. Bihar m.) csonkatorony a 19. sz. második felében