karikázó, karikatánc, karikázás, kerekecskézés

Az európai középkor uralkodó → lánctánc-formáját az újkori párostánc-divatok néhány régies peremterület kivételével (Feröer-szigetek, Balkán) már korán kiszorították. A Kárpát-medencében a magyar, szlovák, román és délszláv énekes leánykörtáncok képviselik e régi táncforma maradványait. – A női körtánc a magyar népterület északi részére, a D-Dunántúlra, valamint a Duna menti → táncdialektusra jellemző, másutt ritka, szórványos. – A tavaszi termékenységi rítusokhoz kötődő karikázó főleg a böjti időszak és a mulatság nélküli ünnepnapok tánca volt (böjti leánytánc). A szervezett mulatságok rendjében a táncszünetekben és a tánckezdéskor kap alkalmi helyet. A karikázó kísérete mindig egyszólamú énekszó. Fontosabbik eleme a dal, s így nem a lépések váltakozása a lényeges, hanem a számtalan szövegstrófával egymás után sorakozó lírai daloké. A karikázó egyöntetű, szabályozott szerkezetű tánc, mert a lányok zárt, kör alakú lánca nem ad teret egyéni rögtönzésre. A lépések sorrendje meghatározott, de az ismétlés mennyisége, a részek terjedelme a pillanatnyi hangulattól függően – de mindenkire érvényesen – változhat. A láncalkotás módjai: az egyszerű és az elöl vagy hátul keresztezett kézfogás, a karolás, valamint a váll- vagy derékfogás. A táncoló kör térbeli mozgásának típusai és a kapcsolódó lépésfajták: 1. A szűkülő-táguló körmozgás a befelé és kifelé irányuló lépések váltakozásából adódik (→ babázás, → lépő). – 2. A kör ingamozgását a szimmetrikus motívumok – az egy- és kétlépéses csárdás – eredményezik. A legjellemzőbb haladó ingamozgás esetén a kör lassan – kis megtorpanással –, de mégis állandóan egy irányba forog. Ez az aszimmetrikus szerkezetű karikázómotívum („Feröer-lépés”) igen régi és széles elterjedésű Európában (a 16. sz.-ban a neve: branle simple). – 3. A kör egyirányú haladása, folyamatos forgása a lassú karikázóban mindig a nap járásával megegyező, a gyors (→ futó) résznél viszont a forgásirány váltakozhat. A felsorolt mozgástípusok legtöbbször egymással keveredve, kombinálva jelentkeznek. A karikázó különböző formai elemei (fogásmód, lépésfajta, körmozgás-típus) meghatározott tempójú és típusú karikázódallamokhoz (ún. lépő, csárdás vagy futó-nótákhoz) kapcsolódnak. A karikázó két (csárdás+futó; lépő+futó), néha három (lépő+csárdás+futó) vagy több részből áll (Sárköz, Duna mente). A terjedelmes lassút rövidebb gyors követi, s a táncfolyamatban e részek váltakozva ismétlődnek. – A karikázók csoportjába tartozik a bácskai → csirajozás és → tüskömtánc; a D-nyírségi → hajlika; Kalocsa vidékéről a → férc; a martosi → kúria; a mátyusföldi szinala; a sárközi babázás és → fárida, a somogyi → erdőjárózás, → hajaboka, → hajrózsázás, → kocsikala és végül a szlavóniai → derenka → kalala és → rezálás. – A karikázó átmeneti helyet foglal el tánckincsünk régi és új rétege között (→ tánctörténeti rétegek). A régi táncformát a 19. sz. folyamán uralomra jutó új stílus asszimilálta. Ez a karikázó legfőbb, általános vonásait (körforma, énekkíséret) nem érintette ugyan, de előadásmódját, motívumkincsét, funkcionális s leginkább zenei sajátosságait módosította. A lassú és friss csárdás tempójához, zenéjéhez való közelítése a motívumkölcsönzés lehetőségét is megnyitotta. Ezáltal keletkeztek az ún. → körcsárdás (magyar, négyes) felé vezető átmeneti változások, melyeket már hangszeres zenére, kis körben s férfiakkal vegyesen járnak. – Irod. Lugossy Emma: 77 leánytánc (Bp., 1952); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Martin György: Motívumkutatás–Motívumrendszerezés. A sárközi-dunamenti táncok motívumkincse (Bp., 1964); Martin György: A magyar leánykörtánc. Régi táncaink kelet-európai kapcsolataihoz (Táncműv. Ért., 1969); Martin György: Die branles von Arbeau und die osteuropäischen Kettentänze (Studia Musicologica, Bp., 1973).

Karikázó táncírása

Karikázó (Bag, Pest m.)