táncdialektus

A népi tánckultúra földrajzi tagozódásának vizsgálata hozzájárul táncaink történeti fejlődésének tisztázásához. A táji eltérések gyakran megvilágíthatják a táncok történeti alakulását (→ tánctörténeti rétegek), mivel a különböző népcsoportok egyenlőtlen történeti-társadalmi fejlődése a tánckultúrában is tükröződött. Főbb táncfajtáink általános elterjedése a magyar népi tánckultúra egységéről tanúskodik ugyan, mégis a különböző fejlettségű táji változatok, a tánckészlet, a tánczene és táncszokások kisebb eltérései alapján három nagy táncdialektusról beszélhetünk: 1. a nyugati vagy Duna-vidéki; 2. a középső vagy Tisza-vidéki és 3. a keleti vagy erdélyi táncdialektusról. 1. A Duna-vidéki táncdialektus a dunántúli, kisalföldi, nyugati palóc, a Duna–Tisza köze nyugati felén élő népcsoportok, valamint a szlavóniai magyarság tánckincsét foglalja magába. A több, kisebb önálló egységre tagolódó vidék táncfajtái formai-szerkezeti szempontból általában egyszerűek, formagazdagságuk korlátozott. A kezdetleges motivikájú, kötetlen szerkezetű régi táncok (kanásztánc, ugrós) mellett egyszerű motívumkincsű kötött szerkezetű táncok is jellemzik (karikázó, körverbunk). A tánczene s a táncélet néhol (D-Dunántúl, nyugati Palóc-vidék) igen régies vonásokat őrzött meg. Régi vokális táncdallamaink s a dudazene divatja itt élt legtovább. A spontán táncalkalmak nagy része már háttérbe szorult, s a táncmulatság fő helye a kocsma lett, de a vasárnapi játszó, a leányok bandázása néhol még az utóbbi évtizedekig szokásban volt. A kevesebb, de jobban megszervezett táncalkalmak, a bálok keretében fokozottan érvényesült a parasztság társadalmi rétegződése (→ dunántúli táncok, → palóc táncok). – 2. A Tisza-vidéki táncdialektus az Alföldön és a Felföld keleti részén élő népcsoportjaink tánckincsét foglalja magába. Ez a vidék táncban egységesebb, mint a Dunántúl vagy Erdély. Ennek oka lehet a kisebb mértékű táji tagoltság, valamint az Alföldnek a 18. sz. óta egységes mezővárosi fejlődése. Jelentősebb eltérések csupán az Alföld és Felföld, s a török hódoltság által érintett vagy érintetlen területek között mutatkoznak. E vidék táncai fejlettebbek, motívumkészletük gazdagabb. A virtuóz eszközös pásztortáncok, botolók képviselik a régi táncréteget. A táncéletben azonban a kötetlen új stílusú verbunké és a csárdásé az uralkodó szerep. Az új stílus itt fejtette ki leginkább integráló hatását. A cigánybandák szinte kizárólag újabb verbunkos- és csárdászenét játszanak tánczeneként. A táncélet mindemellett is régiesebb maradt, mint a Dunántúlon. A tanyavilágban és az Alföld-peremi kis falvakban a házimulatságok, a szabadban és csűrben rendezett spontán → táncalkalmak kötetlenebb kerete is megmaradt. A Tisza-vidék tánckincsének szerepe túllép a regionális határokon: az új stílus Tisza-vidéki változata emelkedett leginkább a nemzeti tánckultúra szintjére, s ez a stílus talált utat a szomszéd népekhez is. (→ alföldi táncok) – 3. Az erdélyi táncdialektus a kalotaszegi, a mezőségi, Maros- és Küküllő-vidéki, székely és a különböző csángó népcsoportok, valamint más kisebb szórványok tánckultúráját foglalja magába. Az erdélyi tánckultúra más úton, önállóan, jelentős fáziskülönbségekkel fejlődött a többi táncdialektushoz képest. A török hódoltság alóli mentessége, történeti különállása, elszigeteltsége következtében késő középkori és reneszánsz elemeket is megtartva, zavartalanabbul, szervesebben fejlődött. Az újabb 18–19. sz.-i divatok csak jelentős késéssel, részlegesen érintették. Fő tánctípusaink erdélyi verziói a régies, de fejlett hangszeres tánczene arról tanúskodnak, hogy a hagyományos táncélet medrében a régi táncok töretlenül, önálló úton igen magas fokra fejlődtek, az új stílusú táncok pedig csak lassan, fokozatosan terjedtek el, ill. a régiekkel szoros kapcsolatban alakultak ki. Ezáltal az erdélyi férfi- és páros táncok a régi és új táncstílus átmeneti fokozatait tükrözik. Az erdélyi táncdialektus sajátos színeinek kialakulásához a románokkal és szászokkal való több évszázados együttélés is hozzájárult. A kölcsönhatás vidékenként más módon jelentkezik, különösen figyelemre méltó a mezőségi vegyes falvak tánckultúrája. A hajdani feudális és táji elkülönültség nyomai máig érezhetők, pl. a volt nemesi és jobbágyfalvak tánckultúrájában. A különböző etnikumok és kisebb tájak elsősorban azáltal különböznek, hogy egyazon tánckultúra eltérő történeti rétegeit, alakzatait különböző fejlődési fokozatokban őrzik. (→ még: csángó táncok, → kalotaszegi táncok, → székely táncok) – Irod. Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–III., Bp., 1970); Martin György: The Relationship between Melodies and Dance Types in the Volume V. of CMPH (Studia Musicologica, Bp., 1972); Martin György: A magyar nép táncai (Bp., 19742).