gyertyás tánc

a 17. sz.-tól ismert szertartásos lakodalmi tánc (→ lakodalmi táncok). Leginkább az É-i területeken maradt fenn, de ismerték az Alföldön és Erdélyben is. Rendszerint éjfélkor járják, a fektetést és kontyolást megelőzően. Menyaaszonykikérő táncnak, menyasszonyfektető gyertyás táncnak és néhány Komárom megyei községben → árgyélus-táncnak is nevezik. Alakváltozatai gyakran keverednek az → osztótánccal és a → menyasszonytánccal. Kísérő dallamai nemritkán páratlan ritmusúak. Számos formaváltozata ismert: vagy csak a vőfély járja a menyasszonnyal, vagy három nyoszolyólány is a párjával, s igen gyakran az egész násznép is. Járják kör mentén párban, összefogódzkodva nagy körben, csigavonalban, a vőfély vezetésével. Gyakran nemcsak a vőfély tart a kezében 1–3 szál gyertyát, hanem az összes résztvevő is. A tánc egyes szakaszai közt a vőfély rigmust mond, és sorban elfújja a gyertyáit. Az utolsó elfújása után kiszökteti a menyasszonyt, a násznép pedig – kiáltozás, szaporaság kívánása közben – a menyasszony után dobja a többi gyertyát. Apor Péter szerint a 18. sz. elején ismerték külön az előbbi rituális-mágikus formát (szövétnekes tánc), melynek végén, a menyasszony szöktetésekor ágyúval lőttek, de járták más formában is mint szórakoztató társasági táncot. A gyertyás tánc Ny-európai párhuzamai, ill. előzményei (gyertyás, fáklyás branle) ugyancsak ismeretesek. – Irod. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Monumenta Hung. Hist., XI. Pest, 1863); Lakodalom (A Magyar Népzene Tára, III. A–B., Bp., 1955–56); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958).