ironga

ló vagy szarvasmarha lábszárcsontjából készült csontkorcsolya. Kezdetleges változata megmunkálás nélkül szolgál korcsolyázásra. Két csontot a jégre fektetnek, ráállnak, de nem kötözik hozzá a lábhoz. Megfelelő test- és lábtartás esetén az ironga a lábbeli alatt marad a test ránehezedő súlya és a csont érdessége folytán. Az irongázó, hogy mozgásba lendüljön, egy szöges, hegyes bottal (gusztony, csáklyás pálca) döfködi a jeget beroggyantott térdei között. Mivel lábait nem emelheti fel, a korcsolyázás nyílegyenes vonalban történik, s az egymás előli kitérésre sincs mód. – Az ironga másik, fejlettebb formai változata két végén fúrott lyukkal és kötőfékkel készül, s szorosan a lábbelire erősíthető. A 20. sz. első évtizedeiben ez még sok Tisza menti településen volt használatos, ismeretes Ungból, a Székelyföldről és szórványosan a nyelvterület más pontjairól is (pl. Szegeden). – Az ironga a → fakorcsolyával együtt a közelmúltig fennmaradt játéka volt a paraszti ifjúságnak. Közlekedési eszköznek nem tekinthető, a magyar halászok, vadászok, pásztorok nem vették igénybe. Arktikus tájakon viszont nélkülözhetetlen tartozéka a halász-vadász felszerelésének. Az eszkimók rozmáragyarból készült irongával követik a vadat a jégen. – A csont irongát Európában s Ázsiában már a történelem előtti időkben ismerték. É- és Ny-Európában a sok régészeti lelet mellett régi írásos dokumentumok is tanúsítják jelentőségét. (Pl. az Edda, a rúnák.) A 12. sz.-i Norvégiában lócsontból, Izlandban juhcsontból való irongát említenek. Olaus Magnus a svédek szarvas- és juhcsontból készült irongáiról emlékezik meg. Korabeli feljegyzések szerint a 16. sz. végén a londoni ifjúság állatcsontokat a talpa alá kötve és magát szeges botokkal lendületbe hozva olyan sebesen siklott, „mint a repülő madár”. – Irod. Herman Ottó: Ironga, szánkó, kece (Természettud. Közl., 1902); Lips, J.: A dolgok eredete (Bp., 1962).

Irongázás (Martonos, v. Bács-Bodrog m.)

Csontkorcsolya (Alföld)