karikatúra <olasz caricare ’felnagyítani, túlozni’ szóból>

a humoros vagy gúnyos folklórművészetek egyik kedvelt formája, torzkép, gúnykép. Az ábrázolt jelenség, elsősorban személy negatív, feltűnő tulajdonságainak felnagyított, kiélezett visszaadása. Mivel egyedi jelenségekre vonatkozik, a folklórban meglehetősen ritka, bár szórványosan sokfelé előfordul: a népművészetben az emberábrázolás, ritkábban más jelenetek (pl. a → vadász temetése) kísérő jelensége. A szóbeli folklórban néhány → csúfoló él egyedi vonások karikatúraszerű kifigurázásával. Az utánzó táncok között is megfigyelhető, a zenében csak morzsákban fordul elő. Történetileg igen érdekes múltú jelenség: a természeti népek általában a saját kultúrájukon kívül állókat (előszeretettel az európai hódítókat) jelenítik meg ilyen módon. Az ókori magaskultúrák (Egyiptom, Hellász, Róma) idején alakult ki néhány tipikus válfaja: a főként mítoszok és rítusok ellen irányuló karikatúra, amely a grafikus művészetekben és a kisplasztikában terjedt el. Voltaképpen egészen a polgári karikatúra megjelenéséig ennek nyomai figyelhetők meg. Az új forma igénybe veszi a korszerű közlési eszközöket (könyvnyomtatás, sajtó), és sorozatokat teremt meg, amelyek nagy művészek (W. Hogarth, H. Daumier) kezén a népélet burzsoá kritikáját is adják. Ennek során a folklór jelenségei egyrészt a karikatúra célpontjává válnak, másrészt a hivatásos karikatúra mesterei olykor a folklórból kölcsönöznek elemeket, ritkábban művészi megoldásokat. A híres élclapok, mint a francia La Caricature (1830–), Le Charivari (1832–), az angol Punch (1841–), a német Fliegende Blätter (1844–) és Kladderadatsch (1848–), közvetlenül is befolyásolták a magyar karikatúrát és folklorizmusának létrejöttét. Ennek előfutárai már a reformkorban megfigyelhetők, majd a forradalmi időben jelenik meg az első magyar élclap, a Charivari – Dongó (1848). Ennek hagyományát folytatják a múlt század nevezetes humoros lapjai: Üstökös (1858–), Borsszem Jankó (1868–), Bolond Istók (1878–). Mindegyikben megfigyelhető a népköltészeti folklorizmus (Ágai Adolf, Jókai és mások révén), valamint a rajzok folklorizmusa. Ez utóbbinak legnagyobb mestere a festő Jankó János (1833–96), a néprajztudós Jankó János apja. E lapok teremtik meg több állandó figura alakját (Kakas Márton, Mokány Berci, a mihaszna rendőr, a műveletlen mucsaiak), amelyek szóban és rajzban egyaránt megjelennek, és tetemes mértékben befolyásolják a humoros folklórt is. Az irányzat tetőpontját és végét Gárdonyi Géza Göre Gábor-könyvei (1895–99) jelentik. A 20. sz.-i karikatúra folklorizmusa jóval kisebb, annak ellenére, hogy az 1950-es években a csasztuska és → rigmus pártolása igején a népies karikatúra feltámasztásával is kísérleteztek. Az eredeti folklór művészetekben az anekdotizmus és a néhány vonással jellemzés segíti elő létét, önálló művészi eljárássá mégis ritkán válik. (→ még: gúny, → humor, → irónia, → szatíra, → trufa, → vicc) – Irod. Champfleury, J.: Histoire générale de la caricature (Paris, 1864–1880); Wright, Th.: History of Caricature and Grotesque in Literature and Art (London, 1875); Imre Sándor: A néphumor a magyar irodalomban (Bp., 1890); Ágai Adolf: Utazás Pestről Budapestre (Bp., 1908); Fuchs, Eduard: Die Karikatur der europäischen Völker (München, 1921); Refort, L.: La caricature littéraire (Paris, 1932); Takács Mariann: Jankó János (Bp., 1936); Hofmann, Werner: Caricature (London, 1959).