| karikás cérnaháló | TARTALOM | karikatúra <olasz caricare ’felnagyítani, túlozni’ szóból> |
szabályos kör alakú (2–3 méter átmérőjű), körben ólomsúlyozású → vetőhalászati eszköz. Középpontja egy 5–10 cm átmérőjű fémkarika, amelyre a hálószemeket körben rákötik. Az ólmos íntől sugarasan 14–18 összehúzó ín (vékonyabb zsineg) fut a háló közepéig, ahol a több méter hosszú dobókötélben egyesül. A halász a dobókötelet csuklójára hurkolja, a hálót bal karján, vállán elrendezi, egy ólmot a foga közé szorít, jobb kezével az ólmos inat fogja, és nagy lendülettel úgy dobja el a hálót, hogy már a vizet érés előtt szétterüljön. (A karikás dobóháló népi elnevezései a hasonlóan szétterülő pendely képzetét idézik, ill. a pöndörödő mozgással kapcsolatosak.) A kötél húzásakor az összhúzó inak a középső karikán átcsúsznak, így a háló s benne a zsákmány zacskószerűen emelkedik ki a vízből. Az összes magyar vizen (bár szórványosan, a vízrajzi viszonyok függvényeként) inkább az orvhalászok, hajósok, mintsem a hivatásos halászok eszköze a karikás dobóháló. Herman Ottó az alföldi vizekről mutatta be, s „nyugati típusnak” tekintette, megkülönböztetvén az erdélyi (Olt melléke), rokolyahálónak nevezett s „keleti” („ősibb”) → rác dobóhálótól. A két típus egymáshoz való viszonyának ilyen megítélése erősen kétséges, hiszen (erre már Jankó János rámutatott) Ny-Európában a déli szláv területeken mindkét típus ismert. A vetőhalászatot széles körben gyakorló D- és K-Eurázsiai népeknél mindenesetre a karikás dobóháló ismeretlen; a rác dobóháló változatait használják. Az újabb kutatások viszont nem egy „ősi”, „újabb” típus egymásmellettiségét, hanem a karikás dobóháló és a rác dobóháló sajátos funkciómegoszlását találták jellemzőnek a magyar halászatban. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Jankó János: A magyar halászat eredete (Bp.–Leipzig, 1900); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965); Moszyński, K.: Kultura ludowa Słowian. I. Kultura materialna (Warszawa, 1967).