műfaj

a folklóresztétikában egyedi alkotások olyan nagyobb csoportja, amely a valóság esztétikai elsajátításának társadalmi-történeti mikéntjében önállóan körülhatárolható tartalmi-formai egységet alkot. Ennek az egységnek a mibenlétét a különböző esztétikai és folklorisztikai iskolák másban látják, és a műfajelmélet – mindenki által elismert jelentősége ellenére is – a folklorisztikának, de általában is az esztétikának egyik legkevésbé meggyőzően kidolgozott területe. Történetileg az → egyedi műalkotások és a művészetek osztályozása már az ókori esztétikában megkezdődött, és például a műfajoknak nevezett → líra, dráma és → epika hármasságának felismerése végigkíséri az egész esztétika történetét. A német idealizmus az egyes műfajok önálló rendszerszerűségét hangsúlyozta, amelyet a marxista esztétika a társadalmi és történeti meghatározottsággal egészített ki. Ha elismerjük, hogy a → művészi módszer, ill. a → stílus különböző műfajok, sőt különböző művészetek között is azonos, a műfajokban kell látnunk azt az egységet, amely az egyedi alkotások nagyobb csoportja között fennáll. A modern esztétika a műfaj létét vagy sajátos alkotásfolyamatokhoz, vagy (rendszerint pszichikainak is felfogott) kulturális archetípusokhoz kapcsolja. Ennek során pl. az elbeszélés, a kifejezés, a megjelenítés eljárásait különíti el egymástól. A szorosabb értelemben vett folklorisztika különböző módon, más oldalról közelít e kérdéshez. – A műfajelméleti nominalizmusnak megfelelő terminológiai felfogás azzal foglalkozik, hogy a „népi” műfaji elnevezéseket kutassa. Ezek rendszerint tartalmi leírások és ritkán utalnak esztétikai tudatosságra (pl. „hosszú nóta” a → ballada helyett, „történet” a → monda helyett, „beszéd” a → népmese helyett). A funkcionális kutatás az egyes műfajok közvetlen szerepét vizsgálja. Itt feltűnő körülmény, hogy alkalmak szerint nagyobb egységben kerülnek elő eredetüket tekintve különböző műfajok (pl. a lakodalom egész sor műfajnak ad helyet), másrészt ugyanaz a műfaj különböző alkalmakkor fordul elő (pl. a lírai dalnak vagy szólásnak sokféle felhasználása lehetséges). Több műfaj egymással összevető vizsgálata is alapulhat a funkción, ilyenkor inkább funkciósorozatok alapján vetik össze az egyes műfajokat egymással. Így hasonlította össze a kutatás a mese és a monda hiedelemszerűségét, történetiségét, szerkezetét, hőseit; vagy a hősének, a történeti ének és a ballada tartalmi és formai sajátosságait. A morfológiai műfajvizsgálat legtöbbször a szerkezetek különbsége alapján különíti el egymástól az egyszerűbb és bonyolultabb műfajokat. Így építették fel az egyelemű és sokelemű prózai elbeszélések rendszerét, vagy a különböző táncműfajok sorozatát. Általában ehhez hasonlít az a megoldás, amikor már nem egyes műfajokat, hanem azok rendszerét vizsgálják ilyen módon. Itt vagy alkotáslélektani, vagy az illető művészet sajátos anyaga (Lukács György terminológiájával „egynemű közege”) szerinti osztályozás képzelhető el, amely már voltaképpen esztétikainak nevezhető. Nem áll távol ettől néhány olyan újabb kísérlet sem, amelyek szerzői a kommunikációelmélet, esetleg a rendszerelmélet módszerét alkalmazva próbálják a műfaj fogalmát tisztázni. – Folklóresztétikai értelemben a műfaj sajátos kategória. Mivel az egyedi alkotás nem önálló képződmény, hanem a → változatok absztrakciója, az ezekből összetevődő nagyobb egységek esztétikai jellegét is messzemenően befolyásolják az esztétikumon kívüli tényezők (leggyakrabban társadalmi körülmények, amelyek a megalkotás, a hagyományozás és átvétel körülményeit szűkösen szabják meg). Ennek következtében több egyedi alkotásból alkotáscsoportok alakulnak ki (ilyen pl. egy közösségen belül élménytörténetek sorozata, egy meghatározott személyhez fűződő mondák, az esős idő alkalmával mondott szólások, egy táncmulatság gyors táncai stb.), amelyek még nem esztétikai kategóriák, és az egyes alkotásokat inkább a szociológiai, mint az esztétikai körülmények szerint rendezik. Az ilyen csoportokból alakul ki az → alműfaj, amely rendszerint egy műfaj történeti vagy helyi formája (pl. a történeti mondák között a betyármondák, a verbunk vagy a csárdás helyi típusai, a faragott széktámlák címeres példányai stb.). A voltaképpeni műfaj ennél magasabb szintű kategória, amely általában alkalomszerűségét, elnevezését tekintve folklór jellegű, de eredetében és esztétikumában igen gyakran a hivatásos művészettel tart kapcsolatot. A műfaj a folklórban a közhasználatú elképzelés szerint nagy rendező kategória, de minden tüzetesebb elemzés (így pl. a történeti összegezések, a katalógusok, helyi gyűjtemények) végül is kis kategóriaként határozza meg. Egy műfaj például a varázsmese, a botoló, a tükrös, a virrasztóének, a verses szerelmi levél stb. A funkció említett sokrétűsége következtében több műfaj szorosan összekapcsolódhat egymással, e szervezeti fokot nevezzük → műfajcsoportnak. Az ide tartozó műfajok ugyan megkülönböztethetők egymástól, mégis szerkezetükben, mondanivalójukban rokoníthatók. Így vonhatjuk el a többféle mesei műfajból a mese, a sokféle szokásból a jeles napok vagy ünnepi szokások, a táncok között a körtáncok vagy a páros táncok műfajcsoportjait. Itt az összetartozás kétségtelenül folklóron kívüli esztétikumú, az alkalomszerűség mikéntje teszi folklór jellegűvé e kategória konkrét megvalósulásait. Egy közbülső fokon át (ez a később még említendő alműnem) a következő szervezeti egység a → műnem, amely az esztétika régi kategóriája, és rajta a műfajok nagy csoportjait értjük, amelyek a valóság tükrözésének főbb irányát tekintve azonosíthatók. Ilyen a líra, dráma, epika hármassága, vagy ilyennek nevezhetjük a népművészet részeként felfogott textilművészet egészén belül a megfelelő díszítőművészetet, szembeállítva az ábrázolóművészettel. A népzenén belül ilyen nagy kategória például a tánczene, amely minden olyan zenei műfajt magába ölel, amely a tánchoz tartozik. A műnemnél nagyobb kategória már az egyes művészet: a hivatásos művészeti kategóriáknak megfelelő folklór jellegű zene, tánc, szobrászat, építészet stb. Bizonyos fokig mégis célszerű két további rendező kategóriát megemlíteni. Az egyes műnemeket összegezhetjük műnemcsoportokban (pl. díszítőművészetek általában, a képzőművészeteken belül), de ennél fontosabb tény, hogy az egyes műnem- és a műfajcsoport között is feltehetjük az alműnem fokozat meglétét. (Pl. az epikán belül ilyen fokozatnak nevezhetjük a verses epika, prózai epika kategóriáit.) A műfaj mindezek között centrális jelentőségű kategória, vizsgálata egyaránt döntő az egyedi alkotások és az egész művészetek megértése szempontjából. (→ még: forma, → hagyomány, → stílus, → tartalom) – Irod. Donohue, James J.: The Theory of Literary Kinds (Dubuque, 1943–1949); Tyeorija lityeraturi (Moszkva, 1964); Skwarczyńka, Stefania: Rodzaj literacki (Warszawa, 1965); Bødker, Laurits: Folk Literature (Germanic) (Copenhagen, 1965); Ruttkowski, Wolfgang Victor: Die literarischen Gattungen (Bern–München, 1968); Lüthi, Max: Volksliteratur und Hochliteratur (Bern–München, 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972); Voigt Vilmos: A folklór alkotások elemzése (Bp., 1972).