Balla Péter (Hajdúszoboszló, 1908–)

TARTALOM

balladás dal

ballada

a középkorban kialakult epikai-lírai műfaj. Előzményei föltételezhetően a klasszikus ókori kultúrában kereshetők. Elnevezése középkori gyökerű. Egyrészt a speciális dalforma balade (ballade) nevével rokon, amely a 13. sz. végén Ny-Európában (francia, olasz, provanszál stb. nyelvterületen) egyszólamú refréndalformát jelentett és körtáncokhoz kapcsolódott. Másrészt az óangol ballad elbeszélő dal nevével rokonítható. A ballada szóhasználat mai értelemben irodalmi eredetű, először 1795-ben Percy alkalmazta. A magyar nép „hosszú ének”, „történet”, „történetes ének”-ként nevezi a balladát, másutt „régi ének”, „öreg ének” stb. kifejezések ismeretesek. Mo.-on a 19. sz. közepe óta használják, akkor még a → románc szinonimájaként. A ballada népköltészeti műfaj, az irodalmi balladák folklórminták után születtek. Így válik el a népballada mint folklóralkotás a műballadától mint irodalmi alkotástól. A ballada műfaji sajátosságai szerteágazók. Az általános megállapítások is bizonyos típusú anyagra (pl. angol, német, orosz) vonatkozóan történtek, épp ezért ellentmondásosak. A szakirodalom egyaránt balladának nevezi a 2–3 versszakos amerikai favágóballadákat és a több száz soros délszláv balladákat, amelyek között viszont lényeges különbség mutatható ki műfaji tekintetben. Általában jellemző erre a verses epikai-lírai műfajra az eseménysor tragikus-komikus felépítettségi módja és a konfliktus kiélezett ábrázolására való törekvés, a tipikus események tömör szaggatott előadása; egyéniségek tipizált megjelenítése. Mindez a művészi általánosítás magas fokán áll, és így a ballada a népköltészetben kimagasló helyet foglal el esztétikai, poétikai tekintetben, és mindenképpen a népköltészet egyik csúcsát jelenti. – Tartalmi szempontok szerint az európai balladakatalógus megkülönbözteti az alábbi csoportokat: mágikus-mitikus balladák, vallásos tartalmú balladák, szerelmi balladák, családi balladák, társadalmi konfliktust tartalmazó balladák, sorscsapásokról, katasztrófákról szóló balladák, gyilkosság-balladák, tréfás balladák, ponya-balladák. Ezenkívül minden népnek vannak helyi balladái, amelyek a nemzeti költészet sajátos fejlődésének ismeretében értelmezhetők, így pl. a skandináv költészetben a lovag-ballada foglal el kiemelkedő helyet, a K-európai népeknél a betyár-ballada, jelentős, Amerikában a cowboy-ballada, Ausztráliában a bush-ballada stb. jelzi a balladaköltészet sokféleségét. A középkorból való Ny-európai balladák strófikus szerkezetűek voltak. Egy részük refrén-ballada, amelyet feltételezések szerint az előénekes adott elő, és a hallgató közönség a refrénnel kapcsolódott az előadásba. Az É-európai (angol, dán, feröeri, skandináv) balladánál a refrénes szerkezet a fejlődés későbbi szakaszán is jelentős. A → strófaismétlő ballada egyszerű szerkesztési módot alkalmaz, amely szerint az ismétlődő strófákban egy-egy mozzanat (szereplő, helyszín, kérdés stb.) változik, és ez viszi előbbre az eseményközlést. Strófaismétlő szerkezetet alkalmaz a keretes ballada (→ keretmese), ahol a kiinduló motívumra válasz a záró rész, a vetélkedő-balladák, valamint a talányfejtő ballada. Ez utóbbiak a középkori Ny-európai költészetre voltak jellemzőek. Számos népköltészetben nincs vagy nem általános a strófikus balladaszerkezet (román, bolgár, orosz stb.). A ballada kialakulására vonatkozóan többféle elmélet ismert: 1. a ballada az epikus költészet után, az elbeszélő hőséneket követően jelenik meg. 2. A ballada minden társadalomban egy adott fejlődési fokon létrejön, ha a megfelelő társadalmi-kulturális feltételek adottak. 3. A balladát egy meghatározott nemzet létrehozza, és onnan terjed tova a telepítésekkel, a kultúráramlatok következményeként. A magyar ballada – Vargyas Lajos szerint – a hősének után, francia hatásra terjedt el francia-vallon telepesek révén és egy új balladaközpontot képezett a 16. sz.-ban. – A magyar népballadák első feljegyzései a 19. sz. elejéről valók. Korábbi létezésüket bizonyítják a róluk szóló híradások (pl. → Fehér László 1547 és 1575), → históriás énekelőzmények (pl. Kádár István ének) és a 16. sz.-i széphistóriabeli megfogalmazások (→ Szilágyi és Hajmási, 1561 és 1571, A katonalány 1570). A kódexek, énekeskönyvek és egyéb nyelvemlékek anyagával való összevetés alapján a kutatások megállapítják, hogy a magyar balladák nyelvi arculata 16–17. sz.-i megfogalmazásra vall. De mind témájukban, mind nyelvi eszközeikben számos, ennél lényegesen korábbi elemet őriznek. Pl. a → Júlia szép leány ballada kereszténység előtti, ill. korai keresztény vallási felfogásra mutató költői képeket tartalmaz; a Kerekes Izsák ballada honfoglalás előtti kultúrára utaló kifejezéseket alkalmaz; a → Kőműves Kelemenné ballada olyan hiedelemre építi mondanivalóját, amely kereszténység előtti kultúrával függ össze. A késő reneszánsz hatása is tükröződik a balladaköltészetben. Az antik témák balladai megfogalmazása (pl. Két királygyermek; → Kis Júlia típusú balladák) és a családi, szerelmi problematika hangsúlyozott jelentkezése bizonyítja ezt (pl. „az akarata ellenére férjhez kényszerített leány” téma öt különböző balladatípusban jelenik meg). Balladaköltészetünknek ezt a rétegét, amely egyben legteljesebben képviseli a műfaj sajátosságait, klasszikus balladának nevezzük szemben a 18. sz. végétől kialakuló új stílusú balladákkal. Az előbbi csoportba tartozó régi stílusú balladák határozottabban mutatják a három műnem (líra, dráma, epika) megnyilvánulását, és így ebben a rétegben elkülöníthetők a tragikus, komikus balladák és a balladás dalok. – Az új stílusú balladák – melyek virágkora a múlt században volt – legegységesebb csoportját a betyárballadák alkotják. Ezeknek alapját a valóban létezett betyárok cselekedetei, élettörténetei képezik, az eseményeket azonban módosítva, tipizálva jelenítik meg a folklóralkotások. A K-európai betyárköltészet előzményeit a 15–16. sz.-i DK-európai hősénekköltészetben látjuk, de párhuzamai messze nyúlnak (Robin Hood-költészet, parasztfelkelések vezéreiről szóló énekek, törökellenes hősi harcokat megjelenítő költészet, távoli népek, pl. a grúzok betyárköltészete stb.). – A magyar betyárballadák hősére jellemző, hogy a valóságban útonálló, rablógyilkos személyt a népköltészet rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne, őt magát „igaz betyár”-nak nevezi. De emellett megtalálható a hősök durvaságának, pénzéhségének és egyéb negatív jellemvonásának költői ábrázolása is. A betyárballadák alakulását a 19. sz. végi → ponyvák erősen befolyásolták, kifejezéskészletét egységesítették, az eseményleírást elhagyták és helyébe moralizáló, érzelmes részeket illesztettek a német rablóromantika hatására. – Az új stílusú balladák másik nagy csoportjába tartoznak a gyilkosságokat, sorscsapásokat balladaszerűen megjelenítő alkotások, amelyekben konfliktusábrázolás helyett egy tragikus, általában halállal végződő eseményt énekelnek meg. Művészi értékük nem éri el a klasszikus balladákét. Az új stílusú balladák jó része ponyvafüzetekben is megjelent, és az egész országban egységes megfogalmazásban vált ismertté. A legújabban kialakult balladák között (→ katonaballadák, kórházballadák, kivándorlóballadák stb.) különálló egységet jelentenek a → siratóballadák, amelyekben a hősök egyes szám első személyben számolnak be haláluk okáról. – A ballada előadásához a dallam szervesen hozzá tartozik, de sajátos balladadallam vagy dallamstílus nincs. Egy szövegtípust többféle dallammal lehet előadni, és ugyanazt a dallamot különböző szöveggel éneklik. A ballada előadási módja idő- és térbeli távolságoktól függően változatos. A 15. sz.-i skandináviai adatok szerint balladát még templomkertben is énekeltek tánc közben. Századunkban csak a Feröer-szigetek hagyományára jellemző a tánc. A 17. sz.-ban híres énekesek adták elő a balladát a Németalföldön. A századfordulói magyar megfigyelések a balladaénekes ünnepélyes, merev testtartását említik, amivel együtt jár, hogy a hallgatóság csak az előadás után juttatja kifejezésre érzéseit. Erre bármilyen társas összejövetelen (lakodalom, fonó, fosztó stb.) sor kerülhetett. A kötött dallamú (főleg új stílusú, giusto) balladákat közösen énekelték. A híres balladaénekesek egyben jeles → nótafák, a hagyományőrző közösségnek kiemelkedő egyéniségei. – Irod. Greguss Ágost: A balladáról (Bp., 1885); Dános Erzsébet: A magyar népballada (Bp., 1938); Hodgart, M. J. C.: The ballads (London, 1950); Ortutay Gyula: Az „európai” ballada. kérdéséhez (Kodály emlékkönyv, Bp., 1953); Gerould, G. H.: The ballad of tradition (New York, 1957); Putyilov, B. N.: Szlavjanszkaja isztoricseszkaja ballada (Moszkva–Leningrad, 1965); Vargyas Lajos: Researches into the Mediaeval History of Folk Ballad (Bp., 1967); Leader, N.: Hungarian Classical Ballads (Cambridge, 1967); Fowler, D. C.: A literary history of the popular ballad (Durham, 1968); Ortutay Gyula–Kriza Ildikó: Magyar népballadák (Bp., 1968); Kallós Zoltán: Balladák könyve (Bp., 1974); Vargyas Lajos: A magyar népballada és Európa (I–II., Bp., 1976).