históriás

a → históriákat, verses-énekes történeteket készítő és előadó énekes. Kulturális szerepük a 16–17. sz.-ban igen jelentős volt. Feltehetően már akkor megjelentek a falu társadalmában. A múlt század elején a kis tehetségű félnépi versszerzők és előadók szerepe már csak a falvakban és a külvárosokban volt jelentős, utolsó virágkoruk 1870–1914-re tehető. A históriások többnyire saját szerzeményeiket adták elő, gyakran valamilyen hangszeres kísérettel. Műveiket elsősorban maguk terjesztették (→ ponyva). A históriások egy része a paraszti életmódhoz ragaszkodott (→ népi verselő) és földet művelt. Ők főként a téli időszakot használták fel verselésre, az ahhoz szükséges híranyag megismerésére. Műveik terjesztésére a vásárok, búcsúk voltak a legalkalmasabbak. Tőlük különváltak azok a históriások, akik egész év folyamán vándoroltak, fölhagytak a paraszti gazdálkodással, azt lenézték, magukat művészeknek tartották. A korábbi századok históriásai közül elsősorban e rétegbeliek neve és művei maradtak fönn. Közülük egynéhánynak volt nyomdája. Műveltségük városias, különböző nyelvekről fordított verses énekeket is terjesztettek éppúgy, mint népszínművek részleteit. Mások → énekes koldusként kényszerűségből, vallási elkötelezettségből, testi fogyatékosságuk miatt váltak históriássá. Egész éven át járták az országot vagy a megegyezés szerinti körzetet (feleség vagy gyerek kíséretében), és az énekükért, valamint a ponyvafüzetekért kapott pénzből éltek. A századunkban ténykedő históriások már rendkívül szegényes környezetben, istállóban hálva tengették életüket. Falujukba évente néhányszor visszatértek, ahol a társadalom peremén, a módosabb parasztságtól távol, a falu szélén éltek. Az énekes koldusok közül sokan írástudatlanok voltak. Emlékezetükben több ezer soros énekes anyag élt. A históriások repertoárjához nemcsak a história, vallásos népének, népdal tartozott, hanem a műdal, újabban operett is és mindaz, ami a városiasodást jelezte e téren. – Irod. Takács Lajos: Históriások, históriák (Bp., 1958).