| lippentős | TARTALOM | lírai ballada |
a népköltészetben az epika és a dráma mellett a harmadik műnem, a lírai alkotások és műfajok összessége. Tárgya az egyéniség belső szférájában lezajló érzelmi élet, mely tükrözi a külvilág hatásait. Történetileg és esztétikailag egyaránt későn kialakult fogalom. – Az ókori esztétika a mai lírainak nevezett műfajok előzményeit vagy az epikához vagy a szokásköltészetet magába foglaló ún. kevert műfajok csoportjába sorolta. A reneszánsz és még a felvilágosodás korában is csak néhány emelkedettebb műfaj (pl. az óda és a himnusz) számított ide, a voltaképpeni lírai dal kívül maradt az osztályozáson. Az ősköltészet (vagy a primitív költészet) korában önálló jelenségcsoportot nem alkot, a → szinkretizmus korai formájának megfelelően a későbbi műnemek még nem váltak el egymástól, legfeljebb azok csírái, kezdeményezései bukkannak fel. Ilyennek tarthatjuk a rögtönzéseket, a felkiáltásokat, spontán és egyedi szövegeket, amelyeket szinte kivétel nélkül dallam és gesztus, valamilyen szokáscselekvés vagy éppen rítus kísér. E fokozat nyomait őrzi a röpdal, de a későbbi játékdalok, szokásdalok egyes elemei is. Az osztálytársadalmak kialakulásakor ezekből fejlődik egy összefüggő csoport, amelyet leginkább szokásköltészetnek vagy közösségi lírának nevezhetünk. Ez megjelenési módját tekintve alkalmi költészet, amelyben a személyiség megjelenését szinte alig találjuk meg, voltaképpen lírának sem nevezhetjük ezt a fokot a folklóron belül, mégis itt kell említeni, mivel a kortársi hivatásos költészet lírai formáival van kapcsolatban, és a későbbi líra funkcióját tölti ki. Csupán egy viszonylagos kései történeti korszakban (Európában pl. a kapitalizmus megjelenési folyamatában) történik meg az egyéniség elszakadása a „közösség köldökzsinórjától”, és a szabad személyiség megjelenése, amely a vitathatatlan személyes líra (vagy individuális líra) elterjedéséhez vezet. – Az európai hivatásos költészet és népköltészet kölcsönös története jól mutatja e fejlődés fázisait. Az antikvitásban még a hivatásos költők (mint pl. a görög Pindarosz vagy a római Horatius) műveiben is nagy szerepet kap az alkalomhoz kötöttség; ódák, versenydalok, himnuszok, episztolák születnek, amelyek közvetlen kapcsolatban nem állnak a későbbi folklór népdalkincsével. Majd a keresztény vallásos himnuszköltészet, meg a trubadúrok és Minnesängerek nyomán terjed szélesebb körben a lírai megfogalmazású költészet, amely ugyan még sztereotíp témákat, megfogalmazásokat követ, és éppen egyénibb változataiban nem jut el a folklórig, mindazonáltal e műfajok nyomai már megtalálhatók a későbbi európai népköltészetben. A nagy áttörés korszaka a reneszánsz. Ekkor a személyiség kibontakozásával összefüggő költészeti forradalom kontinens-szerte elterjeszti a nemzeti nyelvű, strofikus formákat, hozzá új dallamvilágot és poétikai eszközöket is. Kialakul a folklórban is a sajátos jellegű személyes líra. Ez is nemzetközi jellegű, előbb olasz területen bukkan fel, majd elterjed a Mediterráneumban, eljut francia, angol és német földre, és innen jut tovább szinte minden európai nép költészetébe. A pásztorköltészet, a szerelmi történetet elmondó narratív lírai dalok, a manierizmus és a barokk szűrőjén átkerült poétikai formavilág, a táncdalokból csak szövegkísérő, ariozó jellegű dallamokig mind ezt a folyamatot tükrözik. E korból már jó forrásaink vannak: kéziratos énekeskönyvek, nyomtatott dalgyűjtemények (és hozzájuk tartozó dallamgyűjtemények), később a világi és egyházi → ponyvairodalom terjeszti el nagy mennyiségben e hagyományt. Amikor a 18–19. sz.-ban megtörténik az európai népköltészet újrafelfedezése, már e hagyomány évszázados és nem egy helyen a nemzeti irodalom vagy zene romantikus formáinak alapjává válik (így értékelik a német Lied, a francia chanson, de akár a magyar „pórnépi dal” legszebbjeit). A 19. sz. azután egész sor olyan műfajt is kitermel, amelyek csak nevükben hordozzák a líra vagy „dal” megnevezést, műnem szerint inkább az epikus költészethez sorolhatók. Ilyen átmeneti jelenség a kései ponyvaköltészet és a → munkásdal egésze. A politikai költészetben a szerzők fontosabbá válnak, a szórakoztató és mulattató műfajok között uralomra jut a népies dal (ennek csak egyik fajtája a → magyar nóta), amely jellegzetesen „elidegenedett” jelenség: a már egyszer felfedezett népdalhoz és a „műdalhoz” képest közbülső kategória. A 20. sz. a tömegdal, az iparrá váló szórakoztató művészet, majd legújabban a tömegkultúra termékeit terjeszti el. Ez és a többször is felbukkanó népies (vagy amatőr) művészi mozgalom azonban már nem eredeti népköltészeti termékeket hoz létre, legfeljebb azokat felhasználja, adaptálja. – A magyar folklórban a líra kutatása különböző oldalakról indult meg. Népzenekutatásunkban előbb a líra fejlődéstörténetét általában azonosították a zenei formák történetével (Bartalus István, Fabó Bertalan, Seprődi János), majd Bartók Béla és Kodály Zoltán periodizálta népzenénk különböző stílusrétegeit, és ezt egyszesmind a lírai műfajok történetének is tartották. Mivel Kodály azonosságot fedezett fel a cseremisz és a magyar pentatónia között, úgy gondolták, hogy strofikus népdalaink is honfoglalás előttiek, szinte mérhetetlen régiségűek. Népzenekutatóink (Szabolcsi Bence, Vargyas Lajos, legutóbb Szomjas-Schiffert György, Vikár László és mások) ugyan egymással is vitatkozva bonyolultabb fejlődéstörténetet fejtettek ki, a szövegkutatók (legkivált Lükő Gábor) elfogadták ezt a nézetet, sőt a különben szigorú fejlődéstörténeti elveket valló metrikusok (pl. Horváth János, legutóbb Gáldi László) sem utaltak kellő eréllyel e nézet tarthatatlanságára. A folkloristák közül Vikár Béla, Katona Imre és mások inkább a népdalok poétikai vonásait vizsgálták, történeti kérdéseket nem érintettek. Csupán a magyar népdalok legutóbbi századait tárták fel beható vizsgálatok: Stoll Béla a 16–17. sz., Esze Tamás a 17–18. sz., Pogány Péter a 19. sz. dalkincsét vizsgálta. (Meg kell emlékeznünk Sebestyén Gyula úttörő kezdeményezéseiről, aki a 18–19. sz. dalhagyomány értelmezését kísérelte meg, valamint Solymossy Sándor munkáit, aki etnológiai alapon is a szorosabb értelemben vett pozitivista történetiség képviselője volt lírai népköltészetünk kutatásában.) A magyar nyelvű strofikus dalköltészet kialakulásának kérdéseiben irodalomtörténészeink játszottak úttörő szerepet. Horváth János, Kardos Tibor, Gerézdi Rabán, Klaniczay Tibor és mások munkáiból tudjuk, hogy egyáltalán a magyar nyelvű strofikus líra (esztétikailag csak ez azonosítható a személyes lírával) a humanizmus és reformáció áramlataitól elválaszthatatlanul fejlődött ki, és a 16. sz.-nál régebbinek nem tartható. Ennek alapján Voigt Vilmos véleménye szerint a magyar lírai népköltészet a következő szakaszokban alakult ki. A hajdani ősköltészet emlékeire csak közvetett adatokból következtethetünk. Ennek formáját a rögtönzés, a metrikai szabályozatlanság jellemezte. A honfoglalás idejére nyilvánvalóan kialakult valamilyen epikai hagyomány és a szokásköltészet sokféle válfaja. Mivel ez közvetlenül kapcsolódott rítusokhoz és ünnepekhez, a kereszténység felvétele igen nagy mértékben befolyásolta. A középkori magyar szokásköltészet megszilárdulása igen korai kezdemények után csak a 13. sz.-ban történik meg, nem elválaszthatóan az egyház különböző liturgiai reformjaitól. E hagyomány továbbélése megfigyelhető a jeles napok népköltészetében, bizonyos fokig a régi magyar liturgikus dráma alkotásaiban is. Ehhez képest az egyházi költészet huszita, majd reformációs gyakorlatában (majd ennek is visszahatásaként a katolicizmusban is) alakul ki a nemzeti nyelvű vallásos költészet, amely hosszú fejlődés után a 16. sz.-ban kodifikálódik (formai és metrikai tekintetben is). A világi költészetben a reneszánsz és a humanizmus nyomán megjelenik a magyar nyelvű személyes líra, amely a 16. sz.-ban még hivatásos jellegű, majd a 17. sz.-i kéziratos költészet közvetítésével válik széles körben elterjedtté. A világi költészet uralomra jutása a kuruc költészet korszakában figyelhető meg, amikor is egy teljes (politikai, vallási, életformabeli) ideológia megfogalmazódása mintegy előre löki a műfaji fejlődést. Nem véletlen, hogy az ekkor kialakult műfajok a nemzeti függetlenségi harcok elbukása után stagnálnak. A következő fontos korszak a felvilágosodás: ez hozza magával a dalköltészet felfedezését, amely a 18. sz. végének folklór iránti érdeklődéséből egyenes úton fejlődik tovább 1848 társadalmi forradalmáig és a népdalra építő költői revolúciójáig. A magyar folklór jellegű líra fénykora a 19. sz. közepe, Erdélyi János és mások esztétikailag, Petőfi Sándor, Arany János és mások poétikailag a nemzeti költészet (sőt kultúra) középpontjába állítják, a népköltészet többi műfaját egy kissé igazságtalanul háttérbe is szorítva. E centrális helyzet eredményezi, hogy a 19. sz. végén a népies dalok nemzetközi méretekben is számottevő kisugárzást képviselnek: sajnos nem a magyar népdal, hanem a népies és magyaros költészet befolyásolja az egész Kárpát-medence folklórját. A 20. sz.-i neofolklorizmus zenei (Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és mások) vagy szövegbeli (Ady Endre, Erdélyi János, József Attila, Weöres Sándor és mások) változatai már csak a hivatásos művészetben hatottak. A két világháború közének vagy a felszabadulás utáni időszaknak népkultúra felé fordulása a voltaképpeni népi líra szempontjából már nem jelent új korszakot, legfeljebb annak átvételét, gyűjtését, magasra értékelését segíti elő. Mivel a magyar népköltészetben verses nagyepika nincsen, a líra itt is a nemzeti költészet esztétikai alapjának szerepét tölti be: értékelése és túlértékelése egyaránt ezzel magyarázható. – Irod. Erdélyi János: Népdalok és mondák (I–III., Pest, 1846–48., a II. kötetben „Népdalköltészetünkről” alapvető tanulmány); Arany János: A magyar népdal (Pest, 1860., később kiadva prózai írásaiban); Horváth János: A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (Bp., 1927, 1978); Kodály Zoltán–Vargyas Lajos: A magyar népzene (Bp., 1960); Maróthy János: Az európai népdal születése (Bp., 1960); Wiora, W.: Die vier Weltalter der Musik (1961); Gerézdi Rabán: A magyar világi líra kezdetei (Bp., 1962); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968); Voigt Vilmos: „A szerelem kertjében” (Ethn., 1969–70); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (Bp., 1970); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).