magyar nóta

egyéni szerző(k)től származó újkori lírai dal, melyben nép- és műzenei, továbbá szóbeli és irodalmi elemek keverednek; városon és falun a társadalom több osztálya körében is ismert. Eredetileg hangszeres verbunkos-zene; mai értelemben a 19. sz. második felének népdalt utánzó, de tartalmában és funkciójában a népdaltól idegen, átlagpolgári igényeket kielégítő dalműfaja. Egyéb nevei: népies dal, népies műdal (→ cigányzene). – Csaknem másfél százados pályafutása korábbi hagyományok alapján a 19. sz. elején kezdődött. A magyar nóta előzményeit a hangszeres verbunkos-zenében, a 18. sz.-i diákmelódiáriumok dallamaiban és a magyar népdalban keressük, de zenei ihletője elsősorban a verbunkos volt; az énekhangra írt szerzemények is őriznek hangszeres fordulatokat (-Cserebogár, sárga cserebogár; -Ég a kunyhó, ropog a nád...). A reformkortól a századfordulóig a népszínmű volt egyik legfőbb terjesztője. (Szerdahelyi–Szigligeti: A csikós c. darabjából pl. féltucat magyar nóta vált ismertté, többek között -Beszegődtem Tarnócára bojtárnak; -Magasan repül a daru, szépen szól; -Ne menj, rózsám, a tarlóra!... stb., a későbbi Abonyi–Szentirmay-féle A betyár kendője c. darabból sem sokkal kevesebb , pl. -Hullámzó Balaton tetején; -Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs... stb.). Neves előadóművészek (Déryné, Blaha Lujza, Tamássy József és mások), továbbá a cigányzenészek népszerűsítették. Időközben tartalomban és formában sokat változott: a 19. sz. elején a német befolyás ellensúlyozására törekedtek, előkészítették és szolgálták vele a szabadságharcot, s részben ezzel is tiltakoztak a Bach-korszak elnyomása ellen. A kiegyezés után a korábbi „sírva fogadó”, „búsmagyar” szemlélet kerekedett felül, amely a hanyatló dzsentri jellemzője. A magyar nóták fokozatosan elsekélyesedtek, népünk mind kevesebbet tartott meg belőlük. Az amúgy is szűkös tematika (szerelmi, mulató, hazafias) teljes formalizmussal párosult. – Századunkban a magyar nóta már kész sablonok szerint készült. A leggyakoribb forma-sablonok azonosak az ún. új stílusú magyar nédpalban is jellemző szerkezetekkel (egy-egy sort egy-egy betűvel jelölve): A A5 B A, A Ak B A – ahol tehát a második dallamsor abban különbözik az elsőtől, hogy öt hanggal feljebb van transzponálva vagy a sor vége felkanyarodik, hogy a sorvégződés (k = kadencia) a nyitó jellegű domináns hangon legyen. Az egyszerű, sőt – saját, a népdalénál magasabb igényeihez mérten – primitív formát az újabb magyar nóták a sorok nagyobb hosszával tágítja. Gyakoriak a 18, 20, 24, sőt magasabb szótagszámú sorok. Míg az élő népi dallamban – és nagyjából a századunk elejéig virágkorát élő magyar nóta termés legjavában is – a kis formán belül a változatosságra való törekvést tapasztaljuk, addig az újabb magyar nóták dallamában éppen az ellenkező hajlam uralkodik: a szerkezet megmerevedik, s a szerzők a sablonosság unalmát indokolatlanul bonyolult – a hagyományos magyar népzenei gondolkodástól idegen – fordulatokkal, hangközlépésekkel próbálják ellensúlyozni. Ilyen merev sablon a domináns hangra kanyarodó második A-soron kívül a kétrészes harmadik sor (B), melyben a második rész az elsőnek részleges vagy teljes szekvenciás megismétlése. A szekvencia a magyar nótában – ellentétben a magyar népdallal (kivéve a kvinttel feljebb vagy lejjebb való ismétlést) – igen gyakori. A hangzatfelbontás, mint dallamalkotó eszköz, a kromatika és a funkciós harmóniai gondolkodás következményeként létrejött egyéb, a népzenében szokatlan hangközlépések már csak a népzenétől való tudatos különbözés miatt is kötelezők. A magyar nótának talán még inkább, mint a népdalnak, a kotta a halála. Csak stílusa szerinti előadásban hat igazán. Terjesztésében és megőrzésében ezért jutott olyan lényeges szerepük a cigányzenészeknek. A magyar nóták kezdettől fogva leginkább zongorakísérettel jelentek meg, innen alkalmazták a cigányzenészek vagy azok idegen betanítói (pl. katonakarmester) cigányzenekari együttesre. A sikerültebb magyar nótákat már kottában való megjelenésük előtt divatba hozták a cigányzenekarok, s egy időben a nótakiadványok címlapján a szerző neve és a kompozíció címe mellett ezt is szívesen feltüntették: „játssza Sárközi”, „játsszák a Patikárus testvérek” stb. A magyar nóta dallamának könnyen harmonizálhatónak kell lennie, sőt kívánnia kell a harmóniát. Ez a követelmény – amely a nóta eredeti közönségének ízlésében gyökerezik – tette szükségessé a dallamszerkesztésben az egyértelműen harmonizálható formulák, fordulatok, hangközök használatát. A könnyen harmonizálhatóság máig a legerősebb megkülönböztető jegye a magyar nótának a hasonló sorszerkezetű magyar népdaloktól. – A fél-háromnegyed századdal korábbi (18–19. sz.-forduló) verbunkos zene már nagyjából meghonosította azokat az idegen-Ny-európai elemeket, amelyek a magyar nótát zenei anyagában a népdaltól leginkább elválasztják: az európai műzenéből vett dallamfordulatok (mi-fa-so kezdet, la-so-ti-do vagy fa-mi-si-la záróformula stb.), nehezen énekelhető – mert nem tisztán dallami, hanem harmóniai gondolkodásban gyökerező – hangközök (kromatika, bővített kvart, szűkített kvint stb.), a magyar népdalétól idegen dallamszerkesztési elvek (szekund- vagy terc-szekvencia, emelkedő dallamvonal stb.). – A magyar nóta tipikus átmeneti, felemás műfaj: a szerzők többsége félművelt, zeneileg képzetlen, a tudatosan utánzott népdalok közül jobb esetben is csak az új stílusúakat ismerik; többségük az úri osztály tagjai közül került ki. Alkotásaik előbb törvényszerűen az úri osztály, a városiak körében váltak ismertté, majd a mezővárosi és falusi parasztpolgárság, a kispolgárság között s végül megszűrve, némileg átalakulva eljutnak a legszélesebb néprétegekhez. – Időrendben első magyar nóta-szerzőként Egressy Bénit (1814–1851) szokás emlegetni. Ő még olyan ambícióval komponálta dalait, mint aki a romantikus német (főleg Schubert nevével fémjelzett) dalköltészetnek magyar megfelelőjét igyekezett létrehozni. Néhány dala, ha nem is vált népivé, századunkban népszerű maradt. Csak egy részüket írta kész szövegre: Ez a világ amilyen nagy, A virágnak megtiltani nem lehet, Kisfurulyám szomorúfűz ága, Ereszkedik le a felhő (Petőfi), Télen nyáron pusztán az én lakásom (Tompa), Mi füstölög ott a síkon távolban (Gaál), Juhász a hegy oldalán (Erdélyi), Ne menj rózsám a tarlóra... Néhány dala – mint az Ej, haj magyar ember; Szomorúfűz hervadt lombja vagy a Klapka-induló (később: Fel, fel vitézek a csatára, Thaly verse) eredetileg hangszeres darabnak készült. – A nagyszámú 19. sz.-i nótaszerző közül három nagyobb név emelkedik ki: Simonffy Kálmán (1832–1889), Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János, 1836–1908), Dankó Pista (1858–1903). Simonffy – polgári foglalkozása szerint ceglédi főjegyző, Pest megyei jegyző, az 1870-es évek elején ogy.-i képviselő – kevés zenei műveltségét autodidakta módon szerezte. Dalainak harmonizálását is mások (Ábrányi, Szénfy) végezték. Néhány dalának népi változata is keletkezett. Ilyenek: Szomorúfűz ága... (népdalvariánsa leginkább „Kinek van, kinek van kút az udvarába” kezdetű szöveggel), Hej az én szeretőm, ez a kicsi barna; Jaj, de magas, jaj, de magas ez a vendégfogadó; Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted. – Szentirmay nemcsak dallamokat, hanem szövegeket is írt; emellett novella- és népszínműírással is foglalkozott. Dalai legtöbbnyire népszínművekhez készültek (A falu rossza, Sárga csikó, Piros bugyelláris...). Leghíresebb dala a spanyol zeneszerző-hegedűművész, Sarasate által is felhasznált Csak egy szép lány van a világon. További legnépszerűbb dalai (mintegy 400 dal közül): Ucca, ucca, ég az ucca; A kisasszony Pozsonba; Debrecenbe kéne menni; Zsebkendőm négy sarka; Szálldogál a fecske... – Dankó Pista előtt már akadt cigányzenész, aki nótaszerzéssel próbálkozott (Boka, Patikárus, Rácz Pál stb.), de a cigányzenészek között ő az első és egyetlen, aki nótaszerzéssel történelmi nevet szerzett magának ugyanúgy, mint egy évszázaddal előbb a verbunkosszerző Bihari János. Dankó egyébként cigányprímásnak jelentéktelen volt. A kottaíráshoz, a magyar dilettáns nótaszerzők többségéhez hasonlóan, ő sem értett. Négyszáznál több dalából viszonylag nagyon sok népszerűvé vált. Ezek közül a legnevezetesebbek: Nem jó mindig minden este a fonóba eljárni; Szőke kislány, csitt, csitt, csitt; Eltörött a hegedűm; Hamis a rózsám; Egy cica, két cica...; Most van a nap lemenőbe; Írom a levelem Balog Máriának (Bakalevél); Gyenge violának... (Nagy Bercsényi Miklós...); Madár vígan dalolva lombos ágon (Lemondás); Búsan szól a kecskeméti öreg templom nagy harangja; Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál; Nem fúj a szél, nem forog a dorozsmai szélmalom; Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány... – A századfordulónak és a 20. sz. elejének nótaszerzői közül Dóczy József (1863–1913), Fráter Lóránd (1872–1930) és Balázs Árpád (1874–1941) a legjelentősebbek. Közülük az egyetlen Balázs Árpád volt, aki hivatali foglalkozása mellett (zilahi árvaszéki jegyző) a komoly zenét is hivatásos szinten művelte. Nevezetesebb nótái: Gyere velem akáclombos falumba; Valakinek muzsikálnak a faluban valahol; Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Befordultam a konyhára (Petőfi szövege); Fa leszek, ha fának vagy virága; Itthagyom a falutokat nemsokára; Két babonás szép szemednek stb. – Fráter Lóránd a nótaszerző dzsentri mintaképe. Katonai pályán indult el, de 32 éves korában – huszárkapitányként – nyugalomba vonult. Attól fogva a nótaszerzésnek élt; emellett hangversenykörutakra járt, ahol cigánybanda élén hegedülte és dalolta dalait: Száz szál gyertya...; Hívlak akkor is, ha nem jössz; Messze, messze Csíkországban; Oda van a virágos nyár; Ott, ahol a Maros vize messzi földön kanyarog; Tele van a város akácfavirággal... (Fráter Lóránd bátyja, Fráter Béla is nótaszerző volt; két dala vált közismertté: A fonóban szól a nóta; Szomorú a nyárfaerdő). – A századfordulói-huszadik századi triász dalai közül már csak Dóczy (polgári foglalkozása szerint kisebb állami hivatalnok) néhány dala terjedt el a népdalos paraszti társadalomban: Bakanóta (Jól van dolga a bakának); Magas a kaszárnya; Megáradt a patak, elmosta a partot; Nádfödeles kis házikóm...; Szeretőt keresek...; Édesanyám kösse fel a kendőt a fejére... – Elsősorban azok a magyar nóták folklorizálódtak, amelyek eleve „népdal-közelből” indultak: soknak szerzőjét ma már nem is lehet megállapítani (-Söprik a pápai utcát; -Kitették a holttestet az udvarra; -Szeretnék szántani; -Kerek ez a zsemlye; -Be van az én szűröm ujja kötve; -Végigmentem az ormódi temetőn; -Vörös bort ittam az este; -Zsindelyezik a kaszárnya tetejét; -Édesanyám, ha bejön Egerbe; -Hét csillagból áll a Göncöl szekere... stb.). Ezek közül némely magyar nóta dallamszerkezete s részben szövege is megtévesztésig hasonlít a népdalokéhoz (pl. -Zöldre van a rácsos kapu festve...); a népdalok és magyar nóták különválasztása máig folyik, bizonyára több meglepetésben lesz még részünk a jövőben. (Bartók Béla a nép körében ismert magyar nóták számát egy-két ezerre tette!) A kinyomozhatóbb eredetű magyar nóták nagyjából szerzőjük (vagy szerzőik) tehetségének arányában váltak népszerűekké, és maradtak fenn viszonylag huzamosabb ideig a szájhagyományban, így pl. Egressy–Petőfi, Simonffy–Szelestey, Simonffy–Thaly, Tóth–Mosonyi, Gaál–Thern, Szentirmay, Matók, Balász, Csajághy, Fráter, Rácz s a legnépszerűbb, Dankó Pista művei. Nótát – általában idősebb nótaszerző dilettánsok – ma is rengeteget írnak. Ennek ellenére a magyar nóta műfaja már századunk elején is a hanyatlás jeleit mutatta, napjainkra pedig végleg kiöregedett. – A magyar nóta, mely már a múlt században, főleg a népszínművek révén a parasztság között is tömegesen elterjedt, sokat ártott a nép hagyományos zenei ízlésének. Ugyanakkor az új stílusú magyar népdal kibontakozásához a legfőbb serkentő erő és forrás volt. (→ még: dal) – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Papp Viktor: A nóta (Bp., 1944); Kerényi György: Népies dalok (Bp., 1961); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Vargyas Lajos példatárával, Bp., 1969); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).