művészi kifejezőeszköz | TARTALOM | művészjegy |
olyan többé-kevésbé tervszerű és következetes megközelítési eljárások összefoglaló elnevezése, melyek a valóság művészi ábrázolására szolgálnak. Általánosságban a művészet a valóság lényegének érzékletes ábrázolása, e lényeg kiemelésének művészi módszere koronként, osztályonként és művészeti irányonként változik. A legkezdetibb ősművészet maga is hosszú fejlődés eredménye, összefonódik a gyakorlattal és a „tudomány”-nyal (→ szinkretizmus), az osztálytársadalmak fokán kialakult önálló → népművészeteken belül viszont az egyes művészeti ágak és műfajok határai mosódnak el. Az első korszakot az útkeresés, a másodikat a hagyomány folytonos újrafogalmazása jellemzi. Ez az „önállótlan” (nem hivatásos) művészet természet-központú, nem látja még magát az embert, a valóságnak csak kis szeleteit tartalmazza. Az önállósuló népművészet művészi módszere a történetileg egymást követő, adott időpontokban egymás fölé és alá rendelődő műfajok kereteiben érvényesül elsősorban. A népművészeti művészi módszer inkább ösztönös, mint tudatos, jártasság és gyakorlottság az alapja. A fő műfajok a valóság más-más területére irányulnak, viszonylag egyszerű művészi kifejezőeszközök segítségével ábrázolják a természet és társadalom, ember és ember viszonyát. A népművészetekben típusok szerepelnek tipikus helyzetekben, a világ már emberies; a fejlődés csak közvetve, a társadalmon keresztül tükröződik; a művészet bizonyos értelemben idő és tér feletti. A népművészetek nem ábrázolnak mindent, a fő műfajok azonban viszonylagos teljességgel kifejezhetnek egy-egy korszakot. A régies → népmese vágyvilága egyszerű, foltszerűen ábrázolt, a tipikus hősök és helyzetek cserélhetők, a cselekmény a fontos, amelyben az ember a természet és saját társai fölé kerekedik. A népballadából (→ ballada) hiányzik a természet, embertípusok közti tipikus ellentétek feszülnek és oldódnak meg jól vagy rosszul; nem tudjuk meg az előzményeket, nem ismerjük meg a részleteket sem, szűk szavakra és tettekre vagyunk utalva. A → népdal lírai hőse sem egyéniség még, bárki lehet; az érzelmek általánosak, a helyzetek már-már sablonosak, a természet a lelki folyamatok kivetülési kerete. A dal érzelmi pillanatfelvétel; költői eszközei között a hagyományosak mellett sok újat is találunk. Bár az osztálytársadalmak korától a népművészetekben sejtszerűen megvannak a realista, demokratikus vonások és mindvégig használ esetenként szimbólumokat is, népművészeti realizmusról, szimbolizmusról és demokratizmusról mint önállóan kibontakozott irányzatokról mégsem lenne helyes beszélni. (→ még: alkotó, → stílus, → szerkezet) Irod. Dömötör TeklaKatona ImreOrtutay GyulaVoigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).