| művészetetnológia | TARTALOM | művészi módszer |
a művészi formát kialakító eljárások és alkotóelemek összessége. Általánosságban művészeti ágak és → műfajok szerint kerülnek felhasználásra. A téma (tárgykör), majd a → motívumok kiválasztása, a → cselekmény részletezése és a → típusok megalkotása a főbb mozzanatok. A téma és az eszmei mondanivaló együttese adja a tartalmat; a megformálás az alkotás belső rendjét meghatározó kompozícióban történik; az alkalmazott arányosság az egyik legfőbb rendezői elv. A végtelenül gazdag valóság egyetlen jelensége is nagyon összetett, így az alkotás → absztrakció eredménye; a kiemelt lényegnek viszont jellemzőnek kell lennie, ezt általánosítással érik el, mely történhet természetes keretek között is, esetenként azonban különleges művészi kifejezőeszközt (→ szimbolizmus stb.) kell igénybe venni. Az eszményítés, torzítás, gúny stb. aránya és kapcsolódása játszik fontos szerepet az eszmei mondanivaló megjelenítésében és dönti el a műfaji hovatartozást is. Az egységes → stílus aláfesti a tartalmat, a → ritmus pedig részben a stílust, részben a kompozíciót húzza alá. – Az ősművészet kezdeti → szinkretizmusában még nem különültek el a műfajok, a → népművészetben már igen, de határaik elmosódottak. Így elsősorban a műfaji hierarchia és azon belül a műfaj határozza meg a népművészeti-népköltészeti alkotások egészét; ezeken kívül nem alakulhatnak ki, nem maradhatnak fenn. A népi alkotások csak műfajokon belül értelmezhetők teljesen, önállóan kevésbé, mert az alkotás nem egyéni világ. A közösség segíti és egyben korlátozza is az → alkotót, mindkettő részt vesz minden alkotásban. A → hagyomány bizonyos szerkezetszerű (strukturális) elemeknek (→ szüzsé, felépítés, stílus, → művészi módszer stb.) nagyobb jelentőséget biztosít, mint a hivatásos művészetekben, ugyanakkor az alkalomszerűség, a szóbeli (rögtönzött) előadás és a belőlük következő variálódás azt eredményezi, hogy nincs állandó, végérvényes formában élő népművészeti alkotás, hanem csak variáns (→ változat), s így a tartalmi egységek (motívum, típus és a köztes motívumcsoport stb.) műfajonként eltérnek. A népművészeteknek szélesebb a valóságalapjuk, kisebb viszont a művészi tudatosságuk, hangsúlyosabb a megismerő-ábrázoló szerepük; az általánosítás rendszerint csak a megfogalmazandó alkotásig terjed, míg mindez a hivatásos művészeteknél épp fordítva van. Az alkotások stílusa nagyjából azonos a műfajéval, kevéssé egyéni jellegű, a hősieset, gúnyosat stb. rendszerint előbb közvetlenül megnevezi s utána újra csak a szokott állandó stílust alkalmazza. Ez az ún. homonóm stílus műfajonként különbözik. A szerkesztés is az adott műfajra jellemző, néhány alapformára (monocentrikus, párhuzamos, additív vagy felsorakoztató, hozzáadó stb.) vezethető vissza, a hivatásos művészetekben viszont koherens, vagyis az egészet átfogó igényű. A népművészetekben az elemi „részecskék” rendszerint nem vesztik el önállóságukat, hanem csak egymás mellé vagy egymás után rendeződnek, a → struktúra tehát képlettel jól kifejezhető. A népi alkotások továbbélését az alkotó, előadó halála nem érinti, a közösségi igény fennmaradásáig változnak; egyéni-közösségi, hagyományos-új, nemzeti-nemzetközi stb. vonások ötvöződnek bennük. (→ még: ábrázolás) – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I–II., Bp., 1965); Voigt Vilmos: A folklór esztétikájához (Bp., 1972).