| ritka magyar | TARTALOM | rituális futás |
érzékszerveinkkel észlelhető természetes vagy általunk létrehozott látható (pl. díszítmény), hallható (pl. hangok) jelenségek rendszeres ismétlődése; ritmikusak tehát az észlelhetően formában mozgó jelenségek. Megkülönböztetünk természetes és művészi ritmust, korábbi elméletek e kettő között közvetlen leszármazást tételeztek fel. Ha a ritmus rendszert alkot, neve ritmika (ugyane névvel jelölik a ritmus tudományát is). A ritmus művészeti áganként, műfajonként és alkotásonként eltérő módon nyilvánul meg, de mindezek feletti közös vonásai rendszerbe foglalhatók. Így pl. a képző- és díszítőművészetben az elemek nagyságának és elrendezésének ritmikája a színek milyenségének és intenzitásának ritmikájával társulhat; a tánc a térben és időben tagolt mozdulatok ritmikájára épül; a zenében az egymást követő hangok egymáshoz viszonyított időtartamának szabályszerű váltakozásából keletkezik ritmus; legbonyolultabb a költészet ritmusa, a népköltészeté pedig jobbára kidolgozatlan. – A művészi (költészeti) ritmus eredeztetésében úgyszólván minden ritmikus jelenség helyet kapott: a természet mozgása, változásai (L. Lévy-Bruhl, J. Frazer), az emberi test élettani jelenségei, legmindennapibb tevékenysége, továbbá a munka (K. Bücher), azon alapulólag a mágia (Lukács György), maga a tánc (Solymossy Sándor), a zene és legutóbb a beszéd, a nyelv (Vargyas Lajos). Minél ritmusosabb egy mozgásforma, annál kisebb fizikai-szellemi erőkifejtést igényel (S. Freud), az ismételhetőség és könnyedség mindenkiben örömérzetet kelt (Arisztotelész) és egyesek szerint a ritmus kiélése a költészet elsőrendű célja (Marót Károly). Mindenesetre a szabályozott (kötött) ritmus hosszú fejlődés eredménye, mely korszakonként, népenként (és nyelvenként), valamint művészeti ágak, műfajok és alkotások szerint is másként alakulhatott. Különösen bonyolult a helyzet a népköltészet esetében, mivel itt mozgás–zene–szöveg együtt jelentkezhet, kölcsönhatásban, de inkább alkalmi, mint állandó társulásban egymással; az ösztönös ritmust mindjobban felváltja ugyan a tudatos, mégsem alakul ki az irodalmihoz mérhető állandó ritmus-képlet, ill. mindvégig megmarad változékonynak, alkalmazkodónak. – E szempontból a fejlődés elejére tehető a → siratóének. A ritmikai szabályozódás többféleképpen történhetett: az ütemes mozgástól elszakadt vagy azt eleve nélkülöző szöveg–dallam együttes eleinte litánia típusú formát alakított ki, amelyben még nem volt kötött szótagszámú → ütem, hanem ezt közvetlenül megelőző, szabadabb tag, ennek következtében a → verssor hosszúsága-rövidsége → szótagszám szempontjából még ingadozóbb volt, mint az ütem kialakulása után. E fejlődési fok képviselője az obi-ugor népek epikája, melyben természetesen nincs versszak, ütem- és szótagszám szempontjából a sor még ingatag, bár szomszédos sorok ritmusegységekbe tömörülhetnek, sőt bizonyos fejlődő szabályozódást (szívesen társul 7–8, ill. 6–7 szótag, soronként 4–4 nyomatékos, hangsúlyos szótagot, ún. lüktetőt találunk stb.) észlelhetünk, amely talán a kedvelt és sokáig fennmaradt gondolatritmus következménye. A mozgással összekötött alkotások ritmusa talán gyorsabban alakult kötötté, mindenesetre a természeti népek, gyermekek dalait, sokszor a munkadalokat stb. is ritmikai (és harmóniabeli) bizonytalanság jellemzi; a csoportos tevékenység dalai azonban mindig ritmikusabbak! A kezdeti kötetlen ütemismételgetés még nem eredményezett sort vagy versszakot. Mindkét fejlődési vonal arra utal, hogy szabályos sor nélkül már van ritmus és később versszak nélkül is keletkezhetett → vers. Az igazán kötött versformákban mindezek adva vannak, sőt a korábbi → alliteráció is elveszti ritmusképző szerepét, átadja helyét a végpontokhoz kötött, fejlettebb → rímnek; ez utóbbi is játszhat egy ideig ritmusalakító szerepet, de ez már csak járulékos, másodlagos. – A kötött ritmus mérhető, rendszerbe, képletbe, szabályokba foglalható. Legkisebb önálló egység az 1–4 szótagból álló ütem, melyen belül hangsúlyos (esetleg fő- és mellékhangsúlyos), hangsúlytalan szótagok helyezkednek el. Az ütemek, ütemcsoportok határán szünet, ún. metszet (cezúra) van. Megszabott számú ütemekből (és azon belül megszabott számú szótagokból) tevődnek össze a sorok: előbb az ütemek, majd a szótagok száma kötődik meg; átmeneti típus a magyarban a → kanásztánc-nóta. – Magát a ritmusélményt az adja, hogy e szabályos időegységeken belül a hosszú-rövid, ill. a hangsúlyos-hangsúlytalan szótagok egyenlő időközökben váltakoznak. Ez alapon különböztetjük meg a verselés két fő típusát: az időmértékest (ókori görög-latin, továbbá az arab, indiai stb.), valamint a hangsúlyosat (régi germán, szláv, finnugor és magyar). Újabb vizsgálatok kimutatták, hogy a kettő közötti határ korántsem oly merev, mint előzőleg gondoltuk és vannak vegyes típusok is. (A magyar nyelv mindenféle verselésmódra alkalmas, mivel elöl hangsúlyos ugyan, de a magánhangzók hosszúsága-rövidsége is értékesíthető a ritmus szempontjából.) A hanglejtésnek (főként dallam társulása esetén), továbbá az egyes hangok jellegének (magas–mély, erős–gyenge stb.) is szerepe van a ritmus kialakításában, de e tekintetben – különösen ami a népköltészetet illeti – még nagyon keveset tudunk. – A magyar ritmus kérdései lezáratlanok, népköltészetünk ritmikája különösen vitatott. Annyi valószínűnek látszik, hogy legalábbis a kötött formák felé való elindulás óta a magyar vers ritmusának inkább a beszéd, a nyelv az alapja, mint a dallam, a zene; hosszú korszakok óta ugyanis a dallam jobban alkalmazkodik a szöveghez, mint fordítva, bár kölcsönös alkalmazkodásuk kétségtelen. Általánosságban is a zene hangsúlyai nem mindig esnek egybe a szöveghangsúlyokkal, tehát már az egyszólamú zenének is megvan a maga külön ritmikája, amely csak nagyjából követi a szövegét. Ettől függetlenül mind a zenében, mind pedig a szövegben ütemes a hangzás, az ütemek nagyjából egyenletesek, élükre értelmileg is kiemelkedő ritmusrész kerül, bár értelmi és ütemhangsúly nem feltétlenül fedi egymást: az értelmileg összetartozó részek sem esnek szükségszerűen egybe az ütemmel. E többszörös „szabálysértés” miatt a magyar népköltészeti szövegek ritmizálása nemegyszer vitatható, a szabályostól eltérő (pl. az ütemhatár átvágja a szavakat: – Édesanyám | megátkozott Mikor a vi|lágra hozott; a zenei és értelmi hangsúly nem mindig esik egybe: – Hazamennék | de nem tudok, ill. – Hazamennék | de nem tudok; két szomszédos sor ritmizálása hat egymásra: – Szakajtottam | rózsát, | pirosat. Tartottam sze|retőt, | csinosat); gyakran még a legkötöttebbnek tűnő (pl. 4–4 ütemű sorok) egységek, periódusok ritmizálása is többféleképpen értelmezhető (pl. egyik lehetséges mód: – Ez a | kislány | úgy éli vi|lágát: Míg aluszik | az anyja, | süti a po|gácsát… stb.). Minden félig kötöttsége mellett is a népi verselés ritmusa hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozásából áll, ereszkedő jellegű, tehát a (fő) hangsúlyos ütemet, ill. szótagot követi a hangsúlytalan. Mindez megfelel a nyelv természetének. Vargyas Lajos szerint beszédünkben (és verselésünkben is) érvényesül az ún. kiegyenlítődés törvénye, vagyis amikor ugyanazt a hangot hosszabb szóban rövidebben ejtjük (pl. ág, ágas, ágasok, ágaskodik szóban az á hang mind rövidebben hangzik), ezáltal bizonyos időegyenlőség (érzete) érhető el (ún. tagoló vers). Ezen alapulnak az ütemek, amelyek viszont a sorokon belül lehetőleg a több szótagsorról a kevesebb felé haladnak (pl. – Két fa közül | kisötött a | holdvilág…); eszerint a hangsúly nem alapja, csak kísérőjelensége a ritmusnak. E törvényszerűségek különösen az újabb korokban jelentkeznek egyre határozottabb érvénnyel. – A magyar népi verselést csak kevés Ny-európai hatás érte, hiányzik pl. az időmértékes ritmus, legfeljebb a dallam nélkül kiáltozott → táncszókban lehet valami távoli hasonlóságot felfedezni. De hiányoznak népköltészetünkből más, az irodalomból jól ismert ritmusformák (pl. a jambus) is. – A versforma (benne a ritmus is) a hangulati tartalomközlés egyik legfontosabb és leghasználtabb eszköze: a ritmus lejtése, dallama, a rím és az alliteráció zenéje a mű tartalmát a fogalmi közléssel párhuzamosan (vagy kiegészítve) zenei-érzelmi közléssel is kifejezi. Újabban hangsúlyozzák, hogy a ritmus mint folyamat nemcsak tagolt, hanem strukturált is, vagyis az elemek alá- és fölérendeltségi viszonyban vannak egymással. A ritmus az ún. külső formához sorolt jelenség ugyan, de tartozéka lehet a belső formának is: lényeges mozzanatokat kiemel, mellékeseket pedig háttérbe szorít. Mindezekről népköltészeti viszonylatban ma még keveset tudunk. – A népzenében a ritmus a → dallam lényeges alkotórésze; tényezői a tartam és a súly. Kötött ritmusról beszélünk (giusto), ha a mozgásformák szabályosan váltják egymást; szabad a ritmus, ha a váltás nem szabályos. Ez parlando nevet kap, ha a szöveg hosszú és rövid, hangsúlyos és hangsúlytalan elemei és szünetei szabják meg a mozgásformát; a kötöttből rubato lesz, ha a mozgásforma felismerhetően szabályosan vált, de az előadás szabad tendenciája miatt folytonosan kisebb-nagyobb tempómódosulásokkal. Szimmetrikus a kötött ritmus, amikor a mozgásforma idő- vagy súlyfaktora alapján egyenlő részekre osztható, aszimmetrikus, ha ezek a részek egyenlőtlenek. Ez utóbbi főként DK-Európa zenéjében gyakori (valószínűleg antik görög hagyomány); Bartók bolgár ritmusnak nevezte; általánosabb a török aksak (= sántító) elnevezés. A magyar népzenében sem ismeretlen, elsősorban Erdélyben. A szöveggel szorosabban összefüggő kötött ritmusra utal az alkalmazkodó ritmus kifejezés: a dallam a szövegszótagok hosszúsága és rövidsége szerint dallamsoronként változik. Az egyes táncokra jellemző ritmusok a tánc nevét kapják, mint pl. a kanásztánc ritmus (vagy a kárpáti rutének gyors tánca után a kolomejkaritmus). Egyes hangszerek jellegzetes dallamai is lehetnek névadók, pl. a dudanóták (→ duda) egyenletes 4-es lüktetését monduk dudaritmusnak. Egy bizonyos mozgástípust divatosan hordozó csoportról kapta nevét a vágáns ritmus: ez a 12. sz. óta feltűnő clerici vagantes tréfás vagy bor- és szerelmi dalainak emelkedő 7-es és ereszkedő 6-osból összetett hosszú soraira jellemző. (→ még: népdal, → próza) – Irod. Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus (Bp., 1908); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961); Arany János: A magyar verselésről (Összes Művei, Bp., 1962); Dürr, W.–Gerstenberg, W.: Rhytmus, Metrum, Takt (Die Musik in Geschichte und Gegenwart, XI., Kassel, 1963).