ütem, taktus (lat. tactus ’érintés’, ütés)

a mozgás, a zene és a vers → ritmusának legkisebb, elemi része, amely a többivel nagyjából egyenlő időtartamú; rendszerint egy erősebb, hangsúlyosabb nyomatékból (másként lüktető, görög–latin szóval arsis, ill. ictus) és egy gyöngébb ízből (thesis) áll, ez utóbbit szünet is pótolhatja. – Az ütem főként a 17. sz. óta jelent metrikus egységet, korábban olyan időbeli alapérték volt, melyet a vezénylő kiütött; innen ered a taktus elnevezés. Időközben a vers-ütem függetlenné vált a zeneitől, nem feltétlenül kell tehát szigorú zenei ritmust keresnünk, s eltéréseik is jelentősek (így a versben ritka az ún. ütemelőző, idegen terminussal anakruszisz vagy Auftakt, tehát mikor az ütem előtt egy nyomatéktalan, kis időtartamú, gyönge íz foglal helyet; a versbeli ütemen belül 1–4, ritkábban 5 szótag helyezkedik el; a zene nincs kötve szótagszámokhoz, épp ezért ritmikája is változatosabb stb.). – A magyarban az ütemek a beszéd szólamaiból alakulhattak ki, a szabályozódás hosszas fejlődés eredménye. Az egyenlő ütem és az ismétlődő ritmusképlet nem kizárólagos feltétele egy népköltészeti alkotásnak, így pl. hiányzik a régies, beszédszerű → siratóénekből is. A finnugor verselés a beszédritmusra, a hangsúlyra épült; e korai időszakban nem is annyira ütemekről, mint inkább tagokról beszélhetünk: nagyjából egyforma hosszúságú, de nem egyenlő szótagszámú szólamokról. (Maradványa a magyar → regösének: – Porka havak | esedeznek, | de hó reme, | róma...) A szabályozott verselésben is egy-egy szólam tölt ki egy vagy két (ritkábban több) ütemet (szólam ütem-határon belül: – Jó bort iszom, | diófával | tüzelek; két ütemben: Pesten csinál- | tattam házat...). Más-más szólamba tartozó szavak egy ütemen belüli találkozását erőltetettnek, hibásnak érezzük (– Engedve Gör- | gey gaz pa- | rancsának...). A szó helyzete viszont nincs így megkötve: kedveljük az egy szó – egy ütem elvét (– Pajtásom, | pajtásom, | kenyeres | pajtásom...), ezt azonban viszonylag ritkábban lehet megvalósítani. Az esetek többségében egy ütemet több szó tölt ki (– Nem törik el, vas a gőzös kereke...); szükség esetén egy szó több ütemre is terjedhet (– Verje meg az Isten | állhatatlan | -ságát!...); de ez utóbbi eset is ritka. A magyar verselésben egyébként nemcsak a sormetszet, hanem az ütemhatár is átvághatja a szavakat (– Ballagok én | Szöged város- | sa felé...). – A magyar verselés is hangsúlyos, ereszkedő jellegű, tehát az ütem általában nyomatékkal kezdődik; ha azonban az értelmi és a verstani (ritmikai) hangsúly nem esik egybe, a verssor és az ütem hangsúlya is eltolódik (– Aki tudja, mért nem mondja, ill. – Aki tudja, | mért nem mondja?...). A hosszú és a rövid szótagoknak is van ritmusképző szerepük, hozzájárulnak az ütem-típusok kialakításához, de a kérdést még nem vizsgálták közelebbről. – A szabályozott sorok kialakításában először az ütemeknek, utóbb a → szótagoknak volt szerepük, vagyis a sorok ütemszáma előbb vált egyenlővé, mint a szótagszámuk, épp ezért is mindenféle vizsgálódásnál mindkettőt figyelembe kell vennünk. A különböző szótagszámú ütemek egymásutánját a sorfajták szabályozzák; többségük – főként az újabb korban – a nagyobb szótagszámról a kisebb felé haladó sorrendben követi egymást (– Két fa közül | kisütött a | holdvilág...). A nagyobb szótagszámú, tehát hosszabb ütemet általában gyorsabban, míg a rövidet lassabban ejtjük, sőt az egyszótagos után nagyobb szünetet is tartunk (– Ég a gyertya, | ég...), vagyis érvényesül az ún. ütemegyenlőség törvénye. Az egyenlőségre való törekvés az ütemen belülre is behatolhat, így ütemfeleződésről beszélünk az esetben, ha az erős és gyenge rész egymással egyenlő időértékű (– Nyolc kis | ökröt...). Az időbeli arányosság további példái az időviszonyok szempontjából vett páros ütemek: a magyarban gyakori a 2/4 vagy a 4/4-ev ütem, az ún. 3/4-es ütemet teljesen idegennek érezzük. Az ütem sok egyéb kérdése (teljes és csonka, aprózott és aprózás nélküli ütem, a hosszú–rövid magánhangzók szerepe, a rím és az ütem kapcsolata stb.) még kevéssé tisztázott. (→ még: ősi nyolcas) – Irod. Arany János: A magyar nemzeti versidomról (Pest, 1854); Gábor Ignác: A magyar ősi ritmus (Bp., 1908); Dincsér Oszkár: Adatok a középázsiai dallamtípus elterjedéséhez (Ethn., 1941); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Vargyas Lajos: A magyar vers ritmusa (Bp., 1952); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).