népművészet

1. tágabb értelemben valamennyi népművészeti ágazat (→ népköltészet, → népzene, népi tánc, → díszítőművészet, → népviselet) elnevezése. – 2. szűkebb értelemben tárgyak művészi megformálása. A szakirodalomban, így pl. A magyarság néprajza c. munkában is előfordul a díszítőművészet kifejezés, épp ennek a szűkebb értelmezésnek a biztosítására, de ez a népművészet helyett átfogó terminusnak nem javasolható. Egyrészt, mivel a népművészetnek a díszítő mellett ábrázoló ága is van, másrészt mivel a tárgyaknak esztétikai megítélése szempontjából nem csupán a díszítésük számít, hanem megformálásuknak más mozzanatai is. A paraszti társadalmak tárgyi felszerelésében nem különülnek el a „műalkotások”, mint az újkor óta az európai felsőbb társadalmi rétegekében a képzőművészet körébe sorolt táblaképek, szobrok, grafikai lapok. A parasztok nem vonnak határt „népművészeti” és „nem népművészeti” tárgyaik közt, és ezt a határt a népművészet fogalmával dolgozó etnográfus is csak viszonylagosan tudja kitűzni. A paraszti tárgyi világokban ugyanis minden tárgynak van esztétikai funkciója is, ennek jelentősége azonban nem egyenlő a különböző tárgyféleségeknél. A közvélemény és a néprajzi kutatás is elsősorban azokat a tárgyakat sorolja a népművészet körébe, amelyeken az esztétikai funkció fontossága megnőtt a célszerű használhatóság ellenében. Ezek általában ünnepi szerepű szertartásokhoz és szokásokhoz kötött, a mindennapi használatból kivont, megkímélt és így hosszú életű, igen gyakran díszített tárgyak, vagyis a paraszti tárgyi világoknak a mások, a közösség szeme elé szánt „reprezentációs szférája” (S. Erixon). A népművészet köréből azonban nem rekeszthetjük ki a mindennap használt egyszerű eszközöket sem, részben mivel ezeknek a megformálásánál is érvényesülnek az esztétikai normák („szépnek kell lenniük”), és így forrásul szolgálhatnak a készítő-használó emberek ízlésének, esztétikai elképzeléseinek a megismerésére, részben mivel számunkra (más történeti korszakban élő, más társadalmi rétegekhez tartozó vizsgálók számára) művészi értéket jelenthetnek. A köznapi használati terület és a reprezentációs szféra ünnepi tárgyai közt nem mindig vonható éles határ. A viseletben például az évente legfeljebb egy-két alkalommal felölthető, nagyünnepre való legparádésabb öltözetek és a hétköznapi ruhák közt helyezkednek el a kisebb ünnepekre, ünnepek délutánjára, lakodalomba, táncba való alacsonyabb rangú ünneplő öltözetek és a városba-faluba járó öltözetek. A köznapi és ünneplő tárgyak közt az arány igen különböző lehet. A szegényebb vidékek és rétegek alig néhány, jóformán valamennyi ünnepi szerep ellátására hivatott díszes tárgyával szemben a múlt századi népművészeti virágzás idején egyes vidékeken, egyes tárgycsoportokban az arány az 1 : 10 mértéket is meghaladhatta. Pl. 3–4 köznapi öltözet mellett 30–40, sőt több ünneplő viselete lehetett egy-egy asszonynak. A népművészet társadalomtörténeti körülhatárolásánál, e helyen eltekintve a nép fogalom elemzésétől, a népművészetet a széles értelemben vett parasztsághoz köthetjük hazánkban, beleértve a birtokos parasztok mellett a birtoktalan falusi, mezővárosi rétegeket is, a mezővárosi cívisparasztokat, a falun élő, paraszti munkát (részben) végző kisnemeseket, a pásztorokat, a paraszti életformába beilleszkedő kézműveseket. (Más országokban az eltérő tudománytörténeti pályákon kialakult néprajzi kutatás, az eltérő szerkezetű társadalmakban más elhatárolásokat is javaslatba hozott.) Ezek a csoportok mint fogyasztók határozzák meg a népművészet körét, tehát a tárgyi felszereléseket, tárgyi világokat vizsgáljuk, függetlenül attól, hogy az egyes tárgyakat ők maguk vagy specialisták, falusi-városi kézművesek, esetleg manufaktúrák-gyárak állították-e elő. Nem rekeszthetők ki a népművészet köréből a gyári kelméből varrt, gyári szalagokkal, aranycsipkékkel díszített ruhadarabok, a mesteremberek által készített bútorok, cserépedények, de a gyári keménycserép, sőt porcelán edény vagy a falra akasztott olajnyomat sem, ha azok az alábbi történeti elhatárolás szerint még paraszti jellegű öltözetekhez, házbelsőkhöz tartoznak. – A népművészet mint a parasztság művészete rétegművészet, mely eleve osztályokra tagolt összetett társadalmakban létezik, s e társadalmak összetett kulturális rendszereiben kölcsönhatásban van a többi réteg, osztály művészetével. A 19. sz. vége óta e körül az összefüggés körül elkeseredett viták folytak: az ún. recepció-elméletek hívei másodlagosnak, a fölsőbb rétegek művészetéből levezethetőnek minősítették a népművészetet, velük szemben romantikus ellenfeleik a népművészet ősi és eredeti voltát tételezték fel. Ezekben a vitákban a kérdés megfogalmazása nem helyes. A paraszti kultúra és a felsőbb társadalmi rétegek kultúrája közt mindig van kapcsolat, azt helyes kérdezni, hogy milyen ennek a kapcsolatnak a tartalma, jellege egyes történeti korszakokban és területeken. Ez a kapcsolat különbözteti meg a népművészetet a törzsi társadalmak művészetétől, melyek még nem mutatják az osztályok szerinti megoszlást. – Mióta van népművészet és meddig tart? A néprajztudomány is, a közvélemény is Európa-szerte az utolsó két-három évszázad falusi tárgyai alapján alkot fogalmat a népművészetről. Ebben az időszakban a tárgyak megformálásában, díszítésében a kor városi-úri divatjától határozottan különböző, nemegyszer különbözni akaró törekvéseket találunk a népművészetben. Ezeket a törekvéseket azonban nem általánosíthatjuk és vetíthetjük vissza a távolabbi múltba. A szórványos emlékek azt sejtetik, hogy a középkorban például homogénebb volt a művészeti ízlés, és egy olyan mértékben önálló paraszti művészettel, mint a későbbi századokban, nem számolhatunk. Közép-Európa legfejlettebb agrárterületeire, Németalföldre, a Rajna-vidékre vonatkozóan a művészettörténeti kutatás feltételezi, hogy a 16–17. sz. fordulója körüli agrárkonjunktúra, viszonylagos paraszti jólét hatására, jóformán az egykori városi szintet elérve, kerültek be a tehetős parasztok házaiba ón- és fajanszedények, faburkolatok, divatos öltözetdarabok. A gazdasági stagnálás és recesszió későbbi századai alatt azonban a parasztok egyre jobban elszakadtak az egykorú polgári-úri ízléstől és egyre önállóbb népművészetet alakítottak ki, melynek virágzását, tetőzését a szakirodalom Németo.-ban a 18. sz. második felére, Ausztriában a 19. sz. elejére teszi. A magyar népművészetben is megfigyelhetünk egy hasonló szétválási folyamatot: a → régi stílusú népművészet emlékei még messzemenő ízlésbeli közösséget mutatnak a nemesség, városi polgárság egykori emlékeivel, a 19. sz. elejétől azonban, amikortól a különös műgonddal formált ünneplő tárgyak száma rohamosan nő, egyre határozottabban különbözni kívánó irányzatok jelentkeznek a parasztstílusokkal (→ új stílusok a népművészetben), majd a késői legújabb népművészeti stílusokkal. A népművészetnek a paraszti életformával együtt lett vége. Ezzel megváltozik az emberek viszonya tárgyaikhoz. Ahogy fölbomlik az emberek közötti kapcsolatok és értékek régi rendje, a tárgyak szokásokhoz, szertartásokhoz kötött szerepe is elvész, a tárgyi világok felépítésének hagyományos szabályai feloldódnak, és a falusiak is a többihez hasonló fogyasztóvá válnak egy olyan társadalomban, amelyet használati tárgyakkal egyre kizárólagosabban a gyáripar lát el. Ezzel nem szűnik meg föltétlenül a népművészeti technikák, motívumok alkalmazása: épp a népművészetet megszüntető iparosodás, urbanizáció teremt más társadalmi rétegekben újfajta igényeket efféle készítményekre. A népművészet örökségének ez a tudatos, gyakran szervezett és irányított keretekben megvalósult „második élete” azonban elválasztandó a voltaképpeni népművészettől; ezt Mo.-on a kialakult szóhasználatban népi iparművészetnek nevezzük. A népművészet eszerint történeti jelenség, fennmaradt emlékek és történeti források alapján rekonstruálható a népművészet története, megkülönböztethetők az említett stílusperiódusok. A népművészet történeti szemléletének másik módja, amikor eredetük, származásuk szerint próbáljuk a közelmúlt emlékanyagában szétválasztani a történeti rétegeket a népművészetben, megkülönböztetve pl. a honfoglalás előtti, román kori, barokk stb. elemeket. – Anyagok és technikák. A tárgyak paraszti esztétikai értékelésébe erősen belejátszhat az anyag megítélése; esetenként fontosabb lehet a megformálás, díszítés, pl. a szépen szőtt tiszta kender, fodrozódó felületűvé avatott „fodorvászonnál”, a szép színű, színében esetleg még pácolással, füstöléssel is erősített gyümölcsfa eszköznél. A népművészetben igen széles körű és differenciált anyagismeret érvényesül. Egy-egy községben a lánc- és vetülékfonal minősége, a szövésmód és a vászon kezelése szerint 8–10 vászonféleséget is megkülönböztethetnek. A minden kézügybe kerülő használható anyag hasznosítására törekvő paraszti gazdaságosság példái lehetnek a nagy halak gerincéből, madarak, nyulak, bárányok lábszárcsontjából készített csontkupáncsok, a különböző vad- és szelíd állatok bőréből, hólyagjából csinált zacskók, de ugyanígy a srapnellhüvelyből készített kontyvasak és a színes fogkefenyél darabokkal berakott ostornyelek. A természetadta lehetőségek kihasználásával neveltek a pásztorok több éven át oly módon ünnepi → pásztorbotot maguknak, hogy szabályos minta szerint szilva- vagy cseresznyemagokat metszettek az élő fiatal fatörzsbe, amit az bütykösen befont. Viski Károly szavával „anyag, technika, forma, díszítmény a népművészetben sokkal szorosabban függ egymástól, parancsol egymásnak, sokkal ritkábban erőszakoskodik egymással, mint a műveltség magasabb szintjén”. Ez nem jelenti, hogy a díszítmények, kompozíciós szkémák föltétlen egyes anyagokhoz és technikákhoz volnának kötve, a régi stílusú népművészet tulipán, gránátalma, szegfű motívumait pl. megtaláljuk festett bútoron, hímzésen, kerámián, fafaragáson egyaránt. Mégis a népművészet igen sokrétű emlékanyagának áttekintésére legcélszerűbb az anyagok és technikák szerinti rendszerezés, vagyis: a → népi építkezés, → bútorkészítés, → fafaragás, kerámia, → szőttes, → hímzés, → népviselet és a kisebb csoportok: a → csipke, → csontmunka, → pingálás, → szarumunka, → kőfaragás. Egyes technikák szorosan a készítők bizonyos csoportjaihoz kapcsolódnak és szerintük különíthetők el: → szűcshímzés, → szűrhímzés, → pásztorművészet. – Lokális és regionális népművészeti stílusok, etnikus sajátosság. A népművészet jelenségeire általában az erős helyhez és csoporthoz kötöttség a jellemző. Az ünnepi viselet pl. megmutathatja, hogy viselője melyik községben lakik, ott is a ref.-okhoz vagy r. k.-okhoz, a sokácokhoz vagy a magyarokhoz, jómódú gazdákhoz vagy a szegényekhez tartozik. A népművészet jelenségeinek elterjedése, helyhez-tájhoz kötöttsége műfajok szerint különböző hierarchikus rendet mutat. A műfajok szerinti különbség abban mutatkozik, hogy a készítő központokba tömörült mesteremberek gyártmányai nagy, sokszor több megyényi területen kelendők, használatosak lehettek, pl. a hódmezővásárhelyi vagy tatai cserépedény, a kecskeméti suba, a bihari cifraszűr, a komáromi láda. Kiterjedt vásárló körzeteket láttak el a famegmunkáló háziiparosok is, pl. ácsolt ládákkal, faedényekkel, gazdasági és házi szerszámokkal, közöttük faragással díszített darabokkal. Helyhez kötöttebbek a családon belül vagy községen belül készített díszes tárgyak, így a hímzések, szőttesek, vászon- és szövet öltözetdarabok. A népviseletnek gyakran 4–5 községből (Szécsény környéki palóc falvak, Sárköz) vagy akár 40 községből álló egységekben (pl. Kalotaszeg) hasonló, az egyes községeknek azonban ezeken a viseleti csoportokon belül is megkülönböztető vonásai vannak. De egyetlen helységnek is lehet sajátos öltözete (pl. Mezőkövesd, Szék, Torockó, Martos). A térbeli tagolódás képe aszerint változik, hogy melyik stílusperiódus emlékanyagát vizsgáljuk. A régi stílusú népművészet motívumkincse és mintaszerkesztési eljárásai, a legrégibb egyszerű tárgyformák országszerte sokkal hasonlóbbak, mint a múlt század tájilag is, formailag is rendkívül változatos díszítőstílusai. Ebben a korban nagy eltérések voltak a népművészet intenzitásában is. Néhány vidéken, pl. a Sárközben, Kalotaszegen, Mezőkövesden egyszerre számos műfajban, rengeteg változattal, sok energia- és értékbefektetéssel virágzott a népművészet, más vidékek egy-egy műfajban buzgólkodtak vagy pedig mintegy a háttérben maradva statisztáltak csupán. Az egyes községek, ill. a népművészetükben hasonló úton járó községcsoportok fölött nagyobbb egységként találjuk a nagytájakat (Erdély, Alföld, Dunántúl, Felföld), amelyeket sem pontosan körülhatárolni, sem a részletekbe menően egységesen jellemezni nem tudunk, a népművészet alakulásában, időzítésében, a formálás, díszítés alternatívái közti választásokban mégis közös tendenciákkal jellemezhetők. Ilyen módon megkísérelhetjük egészében jellemezni a magyar népművészetet is, összehasonlítva más népek művészetével. Korábbi generációknak azok a reményei, hogy olyan formai szabályokat, motívumokat, kompozíciókat, színösszeállításokat találhatnak, amelyek valamennyi műfajára és táji dialektusára, egész történetére kiterjedve jellemezhetik a magyar népművészetet, nem bizonyultak reálisnak. Ha az egyes népművészeti alkotásokat szétbontjuk díszítmények, motívumok, technikák, tárgyformák elemeire, kiderül, hogy ezek külön-külön mind széles elterjedésűek, nem egy-egy nép kizárólagos tulajdonai, a mienké sem. Ezeknek a jóformán mindenütt meglelhető elemeknek a sajátos kapcsolódása az, ami ránk (vagy más népekre) jellemző, az alternatívák közti választásoknak sajátos hasonló tendenciái az egész nyelvterületen. Ha a magyar népművészetet egészében, fönnmaradt publikált anyaga minél teljesebb áttekintésével próbáljuk viszonyítani más népek népművészetéhez, szembetűnő a tendenciák eltérése; így első megközelítésre pl. a műfajok, tárgyféleségek szerinti megoszlás különbözősége, másutt jelentős műfajok nálunk jóformán hiányoznak, jelentéktelenek, így az ón- és rézedények, fajansz, üvegre festett szentképek, csipke használata – míg mások, pl. a szűcs- és szűrhímzés, sőt a vászonhímzés is, kimagaslik az európai összképben. Sajátosnak, nyugati és keleti-déli szomszédainkétól egyaránt különbözőnek mutatkozik a magyar népművészet történeti fejlődésmenete, emlékanyagának időbeli megoszlása, virágzásának időzítése. Nyugat felé tekintve, továbbra is igen elnagyoltan szólva szembetűnik, hogy népművészetünket kevésbé járták át a városi képzművességhez köthető, a közép-európai felsőbb rétegek művészetének történeti stílusaihoz kapcsolódó tárgyformák és díszítmények. Ami belőlük nálunk megjelenik, általában rusztikusabb, erőteljesebb, parasztosabb megfogalmazást kap. Kelet és dél felé tekintve viszont épp ezek a Közép-Európához kapcsolódó elemek tűnnek a magyar népművészet egyik megkülönböztetőjének. „Kelet és Nyugat közt” (Ortutay Gyula) a magyar népművészet sokrétű, gazdag emlékanyaga így tükrözi történetünket. – Kutatási irányok. A népművészetet a népköltészethez vagy a népszokásokhoz képest Európa-szerte nagy késéssel „fedezték fel”. A népviselet megörökítése kezdődött el legkorábban. Több századra viszonyúló előzmények után a 19. sz. elején már hazánkban is ábrázolás sorozatok, rendszeres leírások készültek. A cserépedények, hímzések, szőttesek, bútorok tudományos számbavétele, kiállítása, gyűjtése azonban csak a század második felében indult, részben művészeti-iparművészeti mozgalmak hatására. Népművészeti tárgyak először nagy ipari kiállításokon kerültek közszemlére, így az 1867-es párizsi, az 1873-as bécsi világkiállításon „háziipar” címszó alatt. (A népművészet terminus 1810-től volt ismert németül, bár nem pontosan a későbbi jelentéstartalommal. Nálunk a népművészet szó használata a század vége felé vált általánossá.) Az első magyar publikációk ugyancsak „A magyar háziipar díszítményei” (Pulszky Károly, 1879), ill. a „Magyar díszítő styl” (Huszka József, 1885) feltárására vállalkoztak, nem vonva még pontos határt paraszti és nem paraszti tárgyak közt, az utóbbi címben már kifejezve a nemzeti stílus gondolatát. Megindult a népművészeti tárgyak gyűjtése, nemcsak a múzeumokba, hanem városi lakásokba is. Az 1880-as években már „korsó, kanta és bokály gyűjtési mániáról” olvashatunk a bp.-i sajtóban, aminek következtében „csaknem minden harmadik lakás egy fazekas raktárhoz hasonló”. Elkezdődik, először Kalotaszegen, a népi hímzés kereskedelmi célokra való készíttetése. Részben még a 19. sz.-i eklekticizmus, majd a szecesszió jegyében építészek, iparművészek a népművészetből merített díszítményekkel, később egyes építészeti formákkal, szerkezetekkel próbálnak nemzeti stílust alakítani (Lechner Ödön, Körösfői-Kriesch Aladár, Lajta Béla, Kós Károly stb.). 1885-től a „Művészeti Ipar”, majd a „Magyar Iparművészet” folyóirat rendszeresen közöl népművészeti anyagot, és ebből a művészeti mozgalomból született meg Malonyay Dezső szerkesztésében A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22) címen kiadott, mindmáig legterjedelmesebb, bár egyenlőtlen forráskiadványunk. A népművészethez visszanyúló művészeti irányzatok azonban (a szentendrei festők jóval későbbi kezdeményezéséig) megrekedtek nálunk az ornamentika, a díszítőművészet, ill. az építészet körében, bár a Malonyay-kötetek megjelenése idején már az expresszionizmus és más irányzatok jegyében népművészeti ihletésű képzőművészeti kísérletek is folytak külföldön (pl. Kandinsky, Blaue Reiter-csoport, Chagall, Brâncuşi stb.). Nálunk a művészettörténet, művészetelmélet sem fogott hozzá a népművészet mivoltának elméleti tisztázásához (mint pl. Németo.-ban A. Riegl, Forrer, K. Freyer stb.). A szervezeti kereteit ugyanebben az időben kialakító néprajztudományban folyt a népművészet emlékeinek múzeumi összegyűjtése és az anyagi kultúra, a foglalkozási ágak, a táji és etnikai csoportok feltérképezése során a díszes tárgyak számbavétele. Herman Ottó pl. a „magyarok nagy ősfoglalkozását”, a pásztorkodást kutatva gyűjtötte össze, állította ki a pásztorművészet emlékeit (Herman Ottó volt, aki megteremtette a pásztorművészet szót, amit 1898-ban használt először); Jankó János Kalotaszegről, Torockóról írva tett szűkszavú megjegyzéseket a festett templommennyezetekről, a viseletről, a bútorokról. Miközben széles tömegeket művészek és amatőrök afféle elméletei bűvölték el, hogy a cifraszűr és a székelykapu mellé perzsa párhuzamokat állítva feltételeztek egy honfoglalás előttre visszavezethető népművészeti kontinuitást, a néprajz művelői elsősorban régies egyszerű tárgyakon (Jankó pl. a lőporszarukon) bevezették a kultúrtörténeti összehasonlító elemzések módszereit. Bátky Zsigmond 1906-ban megjelent Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére c. munkája a magyarság és a nemzetiségek tárgyi világának képében elhelyezi a díszes tárgyakat is, kitűzi a főbb táji stílusokat, készítő központokat, és rámutat az etnikus besorolások viszonylagosságára. A néprajzi kutatás népművészet-képe azután a két világháború közt kapott megfogalmazást Bátky Zsigmond, Györffy István, Viski Károly 1928-ban a prágai nemzetközi népművészeti kongresszusra készített kötetében, majd A magyarság néprajza Viski Károly által írt Díszítőművészet fejezetében. Ezek mindmáig érvényes módon rendszerezik az emlékanyagot technikák, műfajok, tárgyféleségek szerint és kitűzik az összehasonlító kultúrtörténeti módszerekkel megállapítható rétegeket, rámutatnak az ősi, egyes esetekben talán honfoglalás előtti elemekre, Európa-szerte ismert régi technikák, tárgyformák mo.-i változataira, történeti stílusok föltehetően felsőbb társadalmi rétegek által közvetített hatására. A népművészet látszólagos névtelensége mögött érzékeltetik a paraszti specialisták, mesteremberek szerepét, egyes motívumok, díszítmények átalakulásában a népművészet sajátos stílustörekvéseit. Továbbra is sürgető feladat volt a népművészet emlékanyagának kiadása, föltárása. 1924-ben a Néprajzi Múz. megindította a magyar népművészet sorozatot, monográfiák készültek egyes tárgyféleségekről, kézműves készítő központokról és egész iparágakról, köztük legjelentősebb Györffy Istváné a cifraszűrről. Viski Károly, majd Palotay Gertrúd kultúrtörténeti, művészettörténeti képzettséggel vizsgálta a parasztok és más társadalmi rétegek művészete közti kapcsolatokat. Az 1940-es évektől bővült a kutatás egy-egy közösségen belül az esztétikai elképzelések, a díszes tárgyak, pl. a viselet kifejező-jelölő szerepének vizsgálatával, egyes készítő központokban a stílusfejlődés rekonstruálásával és egyéni alkotó újító szerepének kutatásával. Ezzel ott vagyunk azoknál a témaköröknél, ahol a közelmúltban és a jelenben is folytak, folynak hazánkban a népművészeti kutatások. Továbbra is sok a tennivaló az emlékanyag összegyűjtésével, rendszerezésével, technikák, helyi stílusok stb. szerinti feldolgozásával. Intenzív történeti kutatások folynak részben, hogy feltárják a magyar népművészet egyes elemeinek eredetét, történetét, alakulását, részben hogy megrajzolják a magyar népművészet stíluskorszakait és fejlődésmenetét, beleillesztve a magyar társadalom történetébe. A művészettörténészek a történeti stílusoknak a népművészetet érő hatását vizsgálták. A kutatásoknak egy másik ága a paraszti tárgyi világok szerkezetét, a népművészet körébe sorolt tárgyaknak a paraszti társadalom szerkezetével, értékrendszerével, ünnepi szokásaival összefonódó létét elemzi, egyes paraszti közösségek esztétikai elképzeléseit, véleményeit gyűjti össze, vizsgálja, végső soron a néprajztudomány eszközeivel a népművészet sajátos művészet voltának az értelmezését közelíti meg. Egyelőre még csak kezdeményezések folynak a népművészeti alkotások formai elemzése terén, az ornamentika szabályszerűségeinek föltárására, az ábrázolások stilisztikájának megállapítására. Sajnos akár szocialista szomszédainkhoz, akár a Ny-európai államokhoz viszonyítva, könyvkiadásunkban a népművészeti anyag publikálása igen mostohán kezelt. Az említett kutatások nagy része csak szakfolyóiratok cikkeiben hozzáférhető, ezenkívül egy-két, a széles közönségnek szánt kézikönyv jellegű összefoglalásra és az Ortutay Gyula által szerkesztett Magyar népművészet sorozat műfajok szerinti köteteire hivatkozhatunk. – Irod. Herman Ottó: Magyar pásztoremberek remeklése (Ethn., 1892); Bátky Zsigmond: Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére (Bp., 1906); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly; Magyar népművészet (Bp., 1928); Bossert, H. Th.: Volkskunst in Europa (Berlin, 1938); Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., Bp., 1941–43); Ortutay Gyula: A magyar népművészet (I–II., Bp., 1941); Erixon, Sigurd: Volkskultur und Kunstkultur (Volkswerk, 1941) Palotay Gertrúd: A magyar népművészet kutatása (Bp., 1948); Hauser, Arnold: Kunstgeschichte nach Bildungsgeschichten: Volkskunst und volkstümliche Kunst (Philosophie der Kunstgeschichte, München, 1958); Ortutay Gyula: Between East and West (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); Europas Volkskunst (kiadta: Hansen, H. J., Oldenburg–Hamburg, 1967); Kresz Mária: A magyar népművészet felfedezése (Ethn., 1968); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: Népművészetünk története (Bp., 1971); Fél Edit–Hofer Tamás: Magyar népművészet (Bp., 1975). – 3. Népművészet története: datált, ill. közvetve datálható művészi igényű tárgyak segítségével rajzolja meg az idők folyamán bekövetkezett alakulások menetét a népművészetben, vagyis az osztálytársadalmak alárendelt osztályainak, elsősorban a parasztságnak, ill. a vele azonos életformát élő rétegeknek a tárgyalkotó, díszítő- és ábrázolóművészetében. Abból a felismerésből indul ki, hogy a népművészet történeti képződmény, amely a korábbi egységes, közös ízlést tükröző művészetből különült el, a társadalom gazdasági fejődésének meghatározott fokán. Ez a különválás tehát Európa egész területén bekövetkezett, több-kevesebb időeltolódással, az általánosan érvényben levő művészettől való függése azonban országonként, sőt területenként, nemegyszer műfajonként is különböző volt. Legszámottevőbb népművészet azokon a területeken fejlődött ki, ahol a feudális rend felbomlása vontatottabban ment végbe, különösen Közép- és Kelet-Európában, ahol a 16. sz.-tól más minőségben újjászerveződött és a jobbágyokat helyhez kötő, a paraszti árutermelést erősen korlátozó rendszert hozott létre. – Mo.-on a 9–13. sz.-i Árpád-kori települések tárgyi anyaga még a népművészet önállósulását megelőző állapotot tükrözi, az egyetlen helyiségből álló veremházakban talált fazék- és bográcsmaradványoknak, cserép orsónehezékeknek a → mértanias díszítései, a zegzug vonalú bevágások, a körbefutó egyenesek és a hullámvonalas rovátkák minden egyszerűségük mellett teljesen beleillenek az akkor uralkodó román korstílus ornamentális rendszerébe. A korai emlékanyag azt is példázza, hogy a mo.-i falusi nép már a megismerhető kezdetektől használt különféle mesteremberektől beszerzett tárgyakat, így a díszített holmi tekintetében nem volt teljesen önellátó; a cserépedényt pl. mindig iparostól vásárolta. Mivel leginkább ez maradt fenn, évszázadokig főként a fazekasáru alapján ítélhető meg a kézművesek előállította díszített tárgyak iránti falusi igény növekedése, ill. ezek érzékeltethetik a változó stíluselemeknek általuk történő közvetítését. Csak az archaikumoknak a közelmúltig való továbbélése alapján lehet visszakövetkeztetni az azonos korbeli nem hivatásos alkotókra, akik a maguk háztartásán belül, ill. a közvetlen környezetük számára dolgoztak, a fafaragóknál pl. a mértanias mintáknak, az → ékrovásnak ekkoriban bekövetkezett általánossá válására. Megőrződhetett a falusiak díszítő gyakorlatában számos még régebbi, a honfoglalást megelőző időkből átörökített díszítmény, ill. díszítőeljárás; erre következtethetünk pl. a későbbiekben sokáig elevenen élő → kéregdíszítés alapján. – A 14–15. sz. folyamán bekövetkezett gazdasági fejlődés nyomán emelkedett a paraszti életszínvonal, a házak is 2–3 helyiségesek lettek. Megszaporodott a használati cserépedény, és igényesebb lett a díszítése (pl. vörös földfestékkel festett kancsók, feketére füstölt és csiszolt mintázatú edények). Mo. középső területén a 15. sz.-tól jobbágyházakban is polgárjogot kapott a szemeskályha, melyen az egyszerűbbek közé díszítő céllal domború és áttört mintájú csempéket is illesztettek. Mivel a többnyire geometrikus mintájú csempéket fadúc segítségével állították elő, ezek közvetve a faragás fejlettségét is jelzik. Más díszes tárgyakról okleveles adatok szólnak. Kikövetkeztethető, hogy ünnepen a lakást textíliával díszítették; a 14–15. sz.-i hatalmaskodások során a jobbágyoktól elhurcolt abroszok, kendők túlnyomórészt alkalmi szerepű példányok lehettek. A tehetős jobbágyok vagyona ékszerek és kisebb ötvöstárgyak mellett értékes textíliákban feküdt, amit veszély esetén ládástul lehetett menekíteni (az → ácsolt láda a 14. sz.-ban már országosan általános volt a parasztságnál). A 15. sz.-i parasztoknál szőtteseket és hímzéseket egyaránt említenek. Pl. Kolbász Mihály balmazújvárosi jobbágytól 1470-ben 2 szőttes munkájú és 8 hímzett kendőt vittek el, továbbá 3 különálló, mintás betétet, „hím”-et. Általában egy családnál 1–2 abroszt említenek, ezek különösen díszesek is lehettek, pl. Bika János jobbágytól az egykori Bélc faluból (Somogy m.) 1460-ban 2 arany és selyemfonállal hímzett abroszt és 8 hímzett és szőttes kendőt raboltak el. Egészében véve azonban a jobbágyság életnívójának az emelkedése mindenképpen erősen elmaradt az uralkodó osztályéhoz képest. Érezhetővé kezd válni a két társadalmi osztály ízlésének az elkülönülése is. Egyes 15. sz.-i források kimondottan paraszti vevőkör igénye szerint előállított áruról szólnak, pl. soproni árszabályzat, 1455: „egy pár bocskor a parasztoknak, ahogy ők hordják”; a kassai szabócéh a parasztruhát is előírta a mesterremekek közt (1457). A 14–16. sz.-ból erdélyi falusi templomerődökben megőrződött ácsolt ládák díszítése is tanúsítja, hogy a falusi megrendelők a náluk már korábban meggyökeresedett kompozíciókhoz ragaszkodtak, és az idegen minták közül csak az ebbe beleillőt fogadták be. Az új motívumok jelentős késéssel érkeztek el falura. Pl. 14. sz.-i kezdetek után a 15. sz. folyamán vált kedveltté az uralkodó osztály műtárgyain, elsősorban ötvösmunkákon a stilizált → virágtő és az egyéb virágkompozíciók; a parasztoknál a → virágozás a 16. sz.-tól terjedt egyes árucikkek révén. Részben ilyen mintás, már a török megszállás idején elpusztult falusi házakból kis számban előkerült színes mázas tál; ezek akasztólyukkal ellátottak, tehát lakásdíszek voltak. – Az 1514-es parasztháború következményei és a török uralom, háborúskodások visszavetették a parasztságot; ez az elnyomorodás is hozzájárult az uralkodó osztály és a parasztság művészi ízlésének és lehetőségeinek eltávolodásához, és siettette az önálló népművészet létrejöttét. Az elkülönülés legkorábbi határozott jelei Mo.-on a szarvasagancs → lőporszaruk. Ezek közt a 17. sz.-ban már külön, népes csoportot képeznek azok, amelyek díszítménye a népművészet önállósodása folytán a régies geometrikus ornamentika alapján fejlődött ki, szemben azokkal, amelyeké a kortárs késő reneszánsz művészethez igazodott, és amelyeken a felirat meg a címerek elsősorban nagyúri megrendelőkre utalnak. A mértanias díszűeknek a felirataiból viszont a tulajdonosok paraszt és kisnemes voltára lehet következtetni. A mértanias lőporszarukat olyan egységes kompozíció és kiérlelt formakincs jellemzi már, ami mögött hosszabb előzetes alakulási folyamat áll; jellemző a leggyakoribb középminta, egy jellegzetes megformálású → svasztika, továbbá a széldíszként alkalmazott, sajátos → emberábrázolás. Akad köztük készítőnévvel jelzett is („Kócsár Ist. csinálta 1686”). A virágdísznek a geometrikus → rózsa melletti 17. sz.-i falusi terjedését mutatja a Ny-Dunántúlon fennmaradt ácsmunka: parasztház faragott mestergerendája (Börcs, Győr-Sopron m., 1686). – Tömegesebben a 18. sz.-tól jelentkeznek az egyértelműen népművészetnek mondható alkotások, paraszti munkák, háziipari cikkek és céhes készítmények egyaránt. A 18. sz.-ra szinte minden műfajban megtörtént a népművészet önállóvá válása. Ezzel párhuzamosan egyes iparosok a paraszti vevők számára való termelésre álltak rá, a díszítésben is az ő ízlésüket követve; az ilyenek a 18. sz. végére néhány iparágban több helyen céhszervezetileg is elkülönültek (pl. Debrecen: vásári magyar szabók–német szabók; Miskolc: magyar asztalosok–német asztalosok). Mivel az iparűzők többsége városban és mezővárosban működött, ezek váltak a népművészet legfőbb stílusalakító központjaivá; pl. → debreceni bútor, → debreceni cifraszűr, → debreceni kerámia, → debreceni pipa és debreceni kisbunda (→ debreceni viselet); → bajai bútor; → csákvári kerámia. A központok fokozatosan kibontakoztatták azt a jellemző formanyelvet, amely már elég önálló az uralkodó művészeti áramlatok stiláris elemeinek szerves beépítésére. Minthogy a műhelyek általában csak kisebb körzetet láttak el, a helyi díszítőstílusok mindinkább elkülönültek. Kevés volt a szélesebb területre eljutó és ott számottevő hatást elérő díszítésmód (pl. → komáromi bútor). – A 18. sz. második felére a parasztság gazdasági helyzete javult (úrbérrendezés, 1767), a díszített tárgyak iránti kereslet is nőtt. Ezt a megőrződött népművészeti tárgyak gyarapodó száma is jelzi. A kedvező adottságú területek módos parasztházaiban „tiszta szobák” (→ szobaberendezés) létesültek. A 18. sz. második felétől maguk és környezetük számára alkotó falusiaktól is fennmaradtak már a → feliratban nevükkel jelzett művészi díszítésű példányok (pl. faragott mángorló, Viszák, Vas m.: „Ano 1767 Cináltó Lud Ferenc”; hímzett lepedőszél, Székelyföld: „Nagy Ilona 1776 Eszt. varrotta”). – A hosszan elhúzódó kialakulási időszak után a magyar népművészet a 19. sz. első felében, a reformkor idején érte el virágkorát. A parasztok számára ekkor már Mo. nagy részén a díszített tárgyak jelentős hányadát iparosok készítették. A legtöbb céhes központi helyi stílusa állandósult már eddigre, ennek gyakorlása során nevelődtek ki a legkiválóbb alkotó mesterek (Rajczy Mihály). De számos újabb központ (pl. → makói bútor) is létesült, sőt új művészi ágak is születtek (→ cifraszűr). Ebben az időszakban a mértanias díszítés a nem iskolázott készítőknél is túlnyomórészt elvesztette jelentőségét, és a virágozás lett a legáltalánosabb érvényűvé. Kizárólag a saját háznépük számára jobbára már csak parasztasszonyok szőttek, hímeztek; a munkásságuk nyomán kialakult legjelesebb helyi stílusok is virágjukban voltak már (pl. → kalotaszegi hímzések). A viseletbe azonban beiktatódtak gyáripari termékek is, a díszes kelengyedarabokat is sokfelé takácsoktól rendelték a parasztasszonyok. Specialista hímzőasszonyok is működtek, és a falusi fafaragóktól ebből a korból származó kiemelkedő teljesítmények, többnyire → szerelmi ajándékok általában szintén specialista kezére vallanak. – Az 1800-as évektől mutatható ki a → pásztorművészet nagyarányú önállósodása. Az → alföldi pásztorművészetben az → ivótülökön a 19. sz. elején már kiérlelt formában fellépő virágos → karcolt díszítés a lőporszaruk és a → kürtök díszítőhagyományában fogant. Különösen figyelemre méltó a → dunántúli pásztorművészet erőteljes kibontakozása. A 19. sz. elejétől ismertek a területre különösen jellemző technikával, → spanyolozással kivitelezett példányok, eleinte vörös, ill. vörös-fekete, majd pedig további színekben. Itt is már korán uralkodóvá váltak a régies geometrizáló mintázással szemben a virágkompozíciók. Kezdeti próbálkozás után, jórészt a ponyvagrafikától, ill. az annak hatására keletkezett városi karcolt díszű fatárgyaktól ösztönözve vált kedveltté az 1820-as–1830-as években az emberek megjelenítése, főként betyárok, ill. szerelmespárok képében, esetleg önábrázolásként is. A figurális stílus az 1830-as évekre már kiformálta sajátos kifejezésmódját. A stílusindító nemzedék legnagyobb hatású, művészileg legérettebb tagja, Király Zsiga egyben az egész magyar pásztorművészetnek egyik legkiemelkedőbb egyénisége. – A 19. sz. dereka után fordulatot hozott, hogy a legkedvezőbb gazdasági és piaci lehetőségű városi, mezővárosi központokban és környékükön mind több tárgyfélénél kezdetét vette, sőt le is zajlott (főként bútorban) a népművészet iránti igény elhalása. A továbbra is népművészeti jellegű cikkeket gyártó iparosok a távolabbi községekben kerestek piacot, sőt maguk is oda költöztek át, ami számos újabb, mind kisebb közönségre érvényes helyi stílus születését eredményezte. A jobbágyfaluk jelentős hányada még igényelte a népművészetet, sőt ez az igény gazdasági lehetőségeiknek megfelelően fokozódott is (minél magasabb → vetett ágy, cserépedényekkel szinte kitapétázott fal, ill. szegényebbeknél pótmegoldások, pl. → búvóágy). A korszak népművészetére jellemző a díszítőelemek zsúfolására és a mozgalmasságra való törekvés, az erőteljes kiszínesedés. Jellemző a változtatások, újítások iránti kedv. Az iparnál mindezt jórészt a gyári konkurrencia kényszerítette ki, más okok mellett (pl. gyári festékek terjedése). Érvényesültek ezek a tendenciák a szervezett képzésben nem részesült alkotóknál is, így az ácsoltláda-készítő háziiparosoknál (pl. → gömöri ácsolt láda), de pl. falusi hímzőknél is (→ mezőkövesdi hímzések), nemkülönben falusi faragóknál. Másrészt a kortárs polgári ízlés hatására sokfelé a színek, esetleg az alap kivilágosodott, ill. sötétté vált (pl. → kalocsai bútor) vagy az ornamentika lett egyszínűvé (így a szűrhímzésben és szűcsmunkákon), ill. a teljes ékítmény elszíntelenedhetett. Ez néhol új technikák előretörésével is járt, mint amilyen a varrógép meghonosodtával kialakított különleges → rátét dísz a szűrökön (→ bihari cifraszűr). Ilyen új technika a dunántúli pásztorművészetben az 1870-es évektől terjedő, finom, elaprózott vonaljátékot lehetővé tevő karcolás, választóvizes sárgítással társítva (egyik név szerint ismert, jeles képviselője Hodó Mihály), majd a 19. sz. vége felé a minden színezés nélküli → domború faragás. Az újabb technikákhoz néhol új témák is társultak. Így a 19. sz. második felétől ismert → felföldi pásztorművészetben az addig nem alkalmazott technikával létrejött → palóc áttört bútor jeleneteknek, gyakran jelenetsoroknak a bemutatásához vezetett, az indulásnál már több kiváló alkotóval (Csábrádi József, Bertók János) és ugyanígy a második generációban (Lőrincz Pál, Gyurkó Pál). – A 19. sz. végére a parasztság gazdasági visszaesésével, ill. kulturális elzártságának a felszámolódásával és a nagyipari készítmények erőteljes falura áramlásával párhuzamosan megindult a mo.-i népművészet teljes elhalása. A népművészethez még ragaszkodó területek mind jobban elszigetelődtek, új, fejlődőképes stílusok keletkezése már kivételes (pl. kalocsai hímzés, → turai hímzés). A század végétől sor került a népművészetnek, ill. a háziiparnak a felfedezésére, gyűjtésére, ill. kereskedelmi kiaknázására. A megrendeléseket követték a városi igény szerinti módosítások, majd visszahatásuk a maguk számára készített munkákra, a népi iparművészet kialakulásának a kezdetei, melynek első jelentős egyéniségei is ekkor léptek fel (Kapoli Antal, Kisjankó Bori). – A magyar népművészet története összefüggéseiben, részleteiben még kevéssé kidolgozott, amivel vele jár, hogy a szakma képviselői korábban általában kevés figyelmet fordítottak a kormeghatározásokra. Egyes tárgykörökben, jobbára egymástól elszigetelten történtek csak kísérletek fejlődési szakaszok (többnyire 19. sz.) megvilágítására, másrészt egyes történeti stílusok, stíluselemek továbbélésének a vizsgálatára. A népművészetnek periodizációja részleteiben még kimunkálatlan. Fél Edittől származik a magyar népművészet három fejlődési lépcsőre bontása, melyből a régi stílusok a korai, országosan nagyjából még egységes ízlésű szakasz stílusváltozatait illetik (kb. a 18. sz. végéig), ezt követik a parasztstílusok, amelyből az új stílusok a még szigorúbban komponáló, kevés színt alkalmazó stílusokat jelentik (kb. a 19. sz. derekáig), a legújabb stílusok a tarka, mozgalmas és változatosabb, késői fellépésű stílusokat. – Irod. Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezőgazdasági gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században, II., Szerk.: Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy., Bp.–Szolnok, 1974); Hofer Tamás: Három szakasz a magyar népi kultúra XIX–XX. századi történetében (Ethn., 1975); Hofer Tamás–Fél Edit: Magyar népművészet (Bp., 1975); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet változása a XIX. században és a XX. század elején (Ethn., 1977); Hofer Tamás: XIX. századi stílusváltozások: az értelmezés néhány lehetősége (Ethn., 1977).