ködmön

TARTALOM

kőfaragó

kőfaragás

tágabb értelemben a kő megmunkálása építkezéshez, használati tárgyak készítésére, szűkebb értelemben a → népművészet kevéssé jelentős és alig kutatott ága. A falvak, mezővárosok templomainak, köztereinek, utcáinak kőszobrai, a kálváriák, útmenti keresztek, temetői kő síremlékek általában a → provinciális művészet, kivételesen a kor élenjáró művészete, ill. a városias kőfaragó ipar formavilágát tükrözik. Néhol azonban a parasztok maguk is megmunkálták a követ, ill. mesteremberekkel, specialistákkal olyan munkákat készíttettek, amelyek formájuk, stílusuk révén beilleszkednek a népművészetbe. Mivel a kőfaragás középkori és újkori fejlődésében a megfelelő minőségű bányahelyeknek meghatározó ereje volt, a mesterség művelői elsősorban a bányák szomszédságába, kőfaragó központokba települtek. A csíki medence több falujában egyetlen kőből kifaragott nagy pillérre állított kőkeresztek állnak a sírokon, a templomok előtt, utak mentén pedig virágornamentikával díszített feszületek, archaikus egyszerűséggel mintázott korpusszal és mellékalakokkal. Kalotaszeg nádasvölgyi községeiben a fiatal halottak sírkövére a → mosósulykok, → gyalogszékek díszítéséhez hasonló virágmintákat, madarakat, rozettákat véstek, a mintát néha színesre festették. Keszthely környékén a rezi és más kőbányákhoz kapcsolódva az 1870-es években vált szokássá, hogy néha három méternél is magasabb síremlékeket állítsanak feszülettel és gyakran a férj és feleség védőszentjének alakjával. Ezeken a síremlékeken a kor eklektikus egyházművészete és a falusi megrendelők ikonográfiai elképzelései keverednek, némelyiken az alakok megformálása az egykorú egyházművészet mintáitól elszakadva a népi → fafaragásokra emlékeztet. A Mátra falvaiba a siroki kőbányából hoztak később és kevésbé változatos figurális kő síremlékeket. Az épületek számára faragott kőelemek is kaphattak faragott-vésett díszt: így az ablakkeretek (pl. Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén, Nógrád, v. Hont megyékben), az utcai kapuk kőpillérei és a kiskapuk fölé kerülő kőív (Duna-kanyar, Budai-hegyvidék). Eger környékén a kőbe vágott pincék falába néha domborműveket faragtak: vallásos ábrázolásokat, építészeti tagozatokat, újabban virágornamentikát és mulatójeleneteket is. Gyakran parasztgazdaságban használatos eszközöket, vályúkat, kúttálakat, itatókat is készítettek a kőfaragók. – Ismert a kőfaragásnak egy kisméretű megjelenési formája is: alabástromból, márványból és más kőfélékből → orsókarikák, „karikók” faragása Kalotaszegen. Ezek lehetnek korong, gömb és csillag alakúak, és általában igen aprólékos, finom, geometrikus ékrovás borítja a felületüket. – Irod. Bakó Ferenc: Egri borospincék (Eger, é. n.); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., Bp., 1907); Sándor Ildikó: A dunabogdányi kőbányászat és kőfaragás néprajzi vonatkozásai (Studia Comitatensia, 1973).