köd előttem, köd utánam

TARTALOM

kőfaragás

ködmön

a fürtös szőrű racka juh, ritkábban a kecske szőrmés bőréből készült ujjas, kabáthoz hasonló felsőruha. Egyéb elnevevezései: kozsok, kozsu, kuzsu. Többségükben elej, hát és ujja részekből álltak, és voltak ún. vállas ujjúak, melyeknek váll és mell részét az ujjabőrből szabták. Talán ezek őrizték meg a régi szabásmódot. A férfiködmönök többsége derékba szabott, arasznyi fodros alj résszel, a nőiek ráncos hátuljúak. Többségükre jellemző a hát ívelt szabása (császárvágás), csak az erdélyi, ill. az egyszerű munkásködmönök egyenes hátuljúak. A hosszuk fajtánként és vidékenként változott a derékig érőktől a bokáig érőkig. Gyakori volt a fekete vagy fehér prémszegés, a férfiakénál az álló nyak, a nőiekénél a fekvő. A 17–18. sz.-i ábrázolások mutatnak olyan ködmönöket, amelyeknek egész báránybőrből volt a gallérjuk, amit az ősibb kacagány, ill. hátibőr átvételének vélünk, az ujjak végén levő prémezést le is lehetett hajtani a kesztyű pótlására. A régibb típusúak kétoldalt, a hosszabbak hátul hasítottak. Az elejük csákós (ferde) szabású. – Elterjedése nomád állattenyésztő korunkra tehető, amit ködmön szavunk török eredete is mutat. Története folyamán minden rendű és rangú ember viselte. Kálmán király törvénye tiltotta, hogy a papok hasított ködmönben járjanak. Mátyás király serege számára 8000 ködmönt csináltatott. A textilanyagok terjedésével viselete a módosabbak körében háttérbe szorult, vagy textil borítást kapott. Így alakult ki a menteviselet: „mentebélelésnek volt ideje uraktól, cifra ködmönöknek és hátibőröknek végbeli katonáktól.” A köznépnek, parasztoknak a 16–17. sz.-ban népszerű viselete. A debreceni szűcscéh 1598. évi artikulusai „fél kedment, subica kedment, férfi asszonyállatnak való ráncos és kilenc éves leánynak való kedment” emlegetnek. A 18. sz. elején hanyatlott a divatja, aki csak tehette, mentére váltotta, a férfiak a 19. sz.-ban subára cserélték. A század közepétől – a szűcsornamentika kiteljesedése korában – a nők körében a dúsan hímzett ködmönök újra divatossá váltak. A parasztasszonyoknak mai napig is kedvelt viselete az egyszerű far- vagy combközépig érő egyenes vagy derékba szabott, nutriaprémes, barnára festett ködmön. – A férfi ködmönök közül a combközéptől a bokáig érőket nagyködmönnek vagy hosszúködmönnek, a rövidebb egyenes hátuljúakat vagy csípőben ráncosítottakat egyszerűen ködmönnek, a derékba szabott rövid, fodortoldásúakat bekecsnek nevezik. Mérete és szabása szerint mindegyiknek sok változata volt. – Az egyszerűbb hosszú ködmönöket elej- és hátbőrökből zsákszerűen varrták össze, a díszesebbeket oldal- és hátbetoldásokkal bővítették, fodrosították. Gyakoriak voltak a derékba szabottak, melyeknek térdig vagy bokáig érő alja volt, ez a módosabbaknál harangszerűen kibővült. Mind a hosszabbakat, mind a térdig érőket aszerint használták, hogy használójuk foglalkozása, kora milyet kívánt meg. A debreceni szűcscéh 1598. évi árszabása említ fél ködmönt, amiből következik, hogy egész azaz hosszú ködmönt is csináltak. Hosszú ködmönöket a 18. sz.-i limitációk is emlegetnek. Különböző formái egész Mo.-on elterjedtek. Az emlékezők szerint az Alföldön főleg úti öltözet volt, a fuvarosok kedvelték. A térdig érő, dísztelen, egyenes szabásúakat dakunak nevezték, melyet az emlékezők szerint a múlt században a felnőttek durva munkához, a Hajdúságban és Nagykunságban a gyerekek nagykabátként használtak; a bokáig érőket csövesnek, tatárködmönnek nevezték, ami talán eredetére is utal. Ezek leginkább díszítés nélküli, ormótlan, alul szegetlen ködmönök, 5–6 cm-es álló nyakkal, elöl keskeny, fekete prémszegéssel. A Dunántúlon, Göcsej vidékén a szűrök divatja után terjedt el a hosszú ujjasbunda. A délszlávok közt is igen népszerű viselet volt a térdig érő, régen irházással, utóbb hímzéssel vegyesen díszített kozsuv vagy az eredetileg nyakatlan buga. A Felföldön is igen díszes, gazdagon irházott és prémezett fajtája él. Erdélyben is kedvelték. A rövidebb, térdig vagy derékig érőket Kalotaszeg vidékén nagykozsoknak, a bukovinai székelyek mintyán bundának, a bokáig érő, bő aljú, derékba szabottakat csángóbundának nevezték. Remekbe készültek a szász bundák is, barna vagy karmazsin irházással és tarka hímzéssel. A hosszú ködmönöket inkább férfiak viselték, de a kalotaszegi nagykozsokot és a mohácsi bugát az asszonyok is. A szépen irházott és hímzett hosszú ködmön tekintélyt adó ünnepi ruházat volt, az ünneplő subák szerepét töltötte be. – A rövidebb, combig érő egyenes hátuljú (oldalszabása egyenes vonalú) férfiködmönöket leginkább köznapi munkára használták. Bőrüket színében hagyták, fekete prémből álló nyakuk és prém szegésük volt. Az oldalvarrásnál felvágottakat hasított ködmönnek, de nevezték „nemtőttki”-nek (nem telt ki) is, mivel nem volt fodortoldásuk. Díszítést nemigen tettek rá. Legfeljebb a hátára „vetettek egy kis cifrát”, vagy a nyakat hátul félkörösen ölelő erősítő irházást, a hátfelfoltját tagolták díszesen. Az ünneplőre szánt rövid férfiködmönöket hátul kissé ráncosították, hátszabásuk nem egyenes vonalú, hanem befelé ívelt volt, melyet fehér vagy színes (piros, zöld) irhával takartak, ill. karcsúsító hajlását kiemelték. Ugyancsak irházással díszítették az elejét és az alját a prémszegés mellett. A rövidebb férfiködmönök közül a legelterjedtebbek a derékba szabott, combközépig érők vagy a még rövidebbek voltak. Ezeket a derékban dús fofodorral toldott ködmönöket bekecsnek, bekecsbundának, kerekaljú, fodrosaljú ködmönnek, seggbosszantónak nevezték. A mai nyelvhasználatban az ujjatlan bőrmellényeket nevezik bekecsnek. A bekecs 15–25 cm széles fodrát – a bosszantóját – egész bőrből kör alakra szabták. Ívelt, karcsúsított hátszabását császárvágásnak mondták, melyet piros, idősebbeknél zöld, félkörösen tagolt ún. „almás szélű” irhaborítással ki is hangsúlyoztak. Irházás futott a derekán és a fekete prémszegés mentén is. 5–6 cm magas álló nyaka, elejfodrának sarkában prémszegésű zsebe volt. A bekecs elnevezés a 18. sz.-ban terjedt el Lengyelo.-ból átkerülve, és derékba szabott felsőkabátot jelentett. Népszerűsége a múlt század derekán volt a legnagyobb, valószínűleg a huszárok hasonló szabású menteviselete nyomán. Ezért nevezték menteködmönnek is, a gyerekekét huszárkának. Egyik fajtája volt a hosszú derekú bekecs, amely főleg a Tiszántúlon, a Palócföldön és a Körösök vidékén divatozott. A bekecs nyakába színes szironyból font átalvetőt varrtak, amely a panyókán viselés emléke. Díszesebbjeit ünneplőnek használták, de a szegény embernek is ez volt a felső, meleget adó kabátja. Cselédembernek bérébe járt. – A magyar szűcsök szabás- és díszítőművészete a női ködmönökön bontakozott ki legváltozatosabban és legszínesebben, nemhiába illetik már a legrégibb ismert források (1598) az asszonyködmönöket ráncos és cifra jelzővel. Ráncosnak azért mondták, mert hátuljukba ráncosító toldásokat varrtak, így az aljuk ráncos, ill. fodros lett, cifrának azért, mert gazdagon díszítették színes irhákkal, szironyozással, bojtokkal, pillangókkal, hímzéssel és prémezéssel. Hátukat ívelten, alul fodrosító résszel, elejüket csákósan szabták, de a nők is viseltek ún. aszajos ködmönöket rövid 5–6 cm-es és szoknyásakat 15–25 cm-es fodortoldással. Hátuljuknak jellegzetes ötszögletű formát adott az almás szélű piros vagy karmazsin, idősebbeknél a zöld váll- és pálhaszegő irha. Ez vállasított és karcsúsított. Bár díszítésük ellen a hatóságok sokat tiltakoztak, mégis a női ködmönöknek tájanként és mesterenként igen gazdag változata alakult ki. A 19. sz.-ban a nemesi rend viseletéből átvették a bidermeier és rokokó stílus néhány jegyét: a karcsúsítást, mély nyakkivágást, sonkaujjat, a mentékről a zsinóros, drága színes üveg- és fémcirádás gombolást és csatokat. – Ismertebb tájfajtái: a fekete selymezésű geleji, a zöld jászsági, a nógrádi fehér és barna színű, cserepes virágos, a vállujjas tardi irházott, az átányi rózsás, a békési zsinóros gombolású magyar, a tótkomlósi kakasos, kígyós és halas, a szarvasi szoknyás és szarkalábas, a somogyi rövid és fehér menyasszonyi, a tolnai felhajtott elejű, a regölyi sonkaujjú, a baranyai csupacifrás és böngyikés, a csökölyi piros irhás református és a barna színű, tarka virágos katolikus, a göcseji és ormánsági aszalas, a teli hímzésű mezőkövesdi kuzsu stb. A 19. sz. derekán az egész országban ezek a díszes ködmönök divatoztak a jobb módú parasztság körében, kivéve a Tiszántúlt, ahol az asszonybunda volt az ünneplő viselet. A ködmönt rendszerint kelengyéjükbe kapták a lányok, vagy újasszony korukban a férjüktől. – A ködmönökkel szinte egyidős a díszítésük. Első díszei a szegő, a varrásokat fedő és erősítő irhák szélének díszítő jellegű bevagdalásából és a varrások közé vett színes bőrcsíkokból – a vócokból – alakultak ki. Ezek a → rátétdíszek meglepő rokonságot mutatnak a közép-ázsiai török népek hasonló rendeltetésű szegőirházásával. Ugyancsak ősi díszei a ködmönöknek a bőrszíjjal való varrásból kialakult → szironyozás, → sallangozás és pillangózás. Az irhából kivágott indás díszek egyre jobban terebélyesedtek és teljesen beágazták a ködmön hátát és ujjait. A 19. sz. elején az irhadíszítést a selyemmel, majd a gyapjú fonallal való → virágozás kezdte kiszorítani úgy, hogy a század végén már ez lett az uralkodó. (→ még: bőrmunka, → szűcshímzés, → szűcsmesterség, → szűcsmintakönyv) – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–22); Kiss Lajos: A hódmezővásárhelyi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Karcag, é. n.); Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, I–II., Bp., 1941–43); Kresz Mária: Magyar parasztviselet, 1820–1867 (Bp., 1956).