bőrmellény

TARTALOM

bőrnadrág

bőrmunka

a köznép, főleg a pásztorok által saját használatukra és gyönyörűségükre készített, népviseleti és népművészeti szempontból jelentős munkák. – A magyarságnak a bőrrel való bánni tudása, annak kikészítése, ruházati és használati eszközzé való feldolgozása ősfoglalkozásnak tekinthető. Valószínű, hogy ezek díszítése népünk művészkedésének legrégibb formáiból is sokat megőrzött. Szűcsrátéteket már a 16. sz.-i árszabások emlegetnek. Az alföldi pásztorok kés- és tűzszerszámtartói, lószerszámdíszei a népvándorlás kori leletekkel mutatnak rokonságot. A források talán a honfoglalás előtti korra vezetnek vissza. Ezt a bőrmunkával kapcsolatos török eredetű szavaink is bizonyítják. Megőrzött bőrmunkáink alapján csak a 19. sz.-ra tudunk visszatekinteni, legszebb darabjaink a század második feléből valók, amikor készítésüknek, díszítésüknek virágkora volt. A bőr díszítésének leggyakoribb módjai a következők: → rátétes mintákat csávázott, ill. cserzett, színében hagyott vagy színesre festett kopasz irhából vagdaltak. A kikészítetlen pergamenszerű marha-, csikó-, kutya- stb. bőrből hasogatott, pár mm széles hasival díszes varratokat, kötéseket, fonatokat készítettek, ugyanígy szironynyal is. Szironynak inkább a színesre festett bőrszalagokat nevezték, → szironyozásnak pedig a vele való hímzést. Az ősi, préseléssel, domborítással való díszítésnek és sámfázással való formázásnak is fennmaradt az emléke. Bőrrátétet a bőrruhákon is használtak díszként. Legszebb emlékei a szűcsmunkákon maradtak fenn (→ szűcshímzés). Pásztorok is alkalmazták az ún. kártyásbundákon (suba). – Rátéten csipkesorokkal díszítették a csikós nyergeket, priccseket, → tarisznyákat is. A hasival való kötés legszebbjeit az ostornyeleken, a kulacsokon, erszényeken, hüvelyeken láthatjuk. A hasival való fonás változatos módjait a pásztorművészet remekének, a karikás ostorok derekának fonásán, az ostorfej és a rudalló bekötésén szemlélhetjük. Az ostort fonhatták 6, 12, 16, 24, 32 vagy még több ágból. A fonás mintája, ha csak egy szálat vesz át, kocka, ha kettőt, búzaszemes, ha hármat, zabszemes. Az ostor mellett a pásztori bőrművesség és ízlés remeke a készség (→ pásztorkészség), melyet a Hortobágyon kíszsígnek, Ecsegpusztán pöszörének neveztek. Ehhez tartozott a késtartó hüvely és az erszény (erszin), benne a tűzszerszámok: a kova, a tapló, mellette az acél. A szépen kikurvanyázott készvégre (így nevezték a Kiskunságon a bőrdíszítést) igen büszke volt a pásztor. Pusztai mivolta címerének tartotta. A nyers, hüvelynek való bőrt sámfán kötötték (varrták) össze hasival. A díszes kötés 3–4 hurkos volt, amit lapos kötésnek mondtak. A sámfa formálásával vagy a bőr alá dugott pálcikákkal, gyufaszállal, tehát domborítással is formálták, díszítették a hüvelyt, de gyakoribb volt az élezett vagy a hegyezett csonttal, árral préselt vonalas, ill. pontozással alakított minta. A bicska és az ár élével karcolt díszeket csináltak. A díszek közé kör-, levél-, kereszt-, szegfejmintákat vertek. Ezeket a szegfej formájú, mintázott végű vasakkal préselték a bőrbe. A zacskó alakú erszényt is igen változatosan díszítették. A régebbieket sámfán vagy a kiszélesedő bot végén formálták. A sóval, timsóval puhított, kör alakú bőrt korcba szedve, feszesen a botra kötötték, s azon szikkadt meg. Utóbb fenekes vagy 3–4 cm-es bőrpánttal összefoglalt, oldalbőrös erszényeket csináltak. A bőröket színes szironyvarrással kötötték. A fenekét körkörösen szironnyal hímezték. Közepére üveg, réz vagy tükrös gombot erősítettek, oldalára több színű irharózsákat varrtak. Mind az erszény, mind a hüvely kötése közé apró pillangókat fontak, a tartó- és rántószíjakat szirony fonatokkal, csipkézett, lyukgatott → sallangokkal és a birka lábszárcsontjából fűrészelt, karcolt díszű boglárokkal vagy más néven kupáncsokkal cifrázták. A pillangózás és sallangozás a pásztorok díszítésének leggyakoribb formája. Sallang lógott lova kantárjáról, csengőszíjáról, dohányzacskójáról, tarisznyájáról stb. A sallangok, pillangók szélét cifrázó vasakkal, holdvágóval csipkézték, lyukgatták. Jelesebb készítménye volt még a pásztornak a buksza, melynek fedelére szironnyal magyar címert vagy tulipánt hímzett. A pásztorművészet a tarisznyák készítésével is remekelt. Legszebbek a dunántúliak. Malonyay Dezső írja: „Takarékosabb pásztor még most is (1911) megvarrja a tarisznyát.” Bőrből rózsákat, sallangokat tett rá; a felső széleit kicifrázta csipkésre, s a tarisznya szélire, a kötésekre fonatokat illesztett. Végül fényes csatokkal felékesítette. Manapság már a szíjgyártóknál szerzi be, akik főleg a tarisznya fedelét díszítik. Fából formákat faragtat: pásztort, kocavadászt, őzt, szarvast, cserágat, tulipánt; a bőrt benedvesíti, rányomkodják a formákat, s azok dombor alakban maradnak meg. A palócföldi tarisznyák sallangja „réztányérokkal” díszített. Az Alföldön a legszebb tarisznyákat szőrös borjúbőrből készítették. Fő dísze a fedele volt, melyet az állat fejéből formáltak, rajtahagyva a füleket; a szemek helyét piros vagy kék posztóval foldozták be. Jeles munkája volt a falusi és pásztorembernek a kos herezacskójából formált → dohányzacskó. Sallangja, melyet a birka lábszárából és hasa aljából vágott, a csizmáját verte. Díszül rajtahagyta a körmöket, de leginkább sallangokra hasogatta, a középsőt szélesebbre hagyta, ez volt a vezérsallang vagy vendégsallang. A szélét körülcsipkézte. Sallangnak hagyta a farkbőrt is, erre sárgarézből díszesen formált pipaszurkálót kötött. A szűcsök koszorúvirággal kiselymezték a dohányzacskó széles tányérját, széleit színes irhával és rojttal szegték, bokros sallangjait színes irhából szabták vagy szironyból szegletesre fonták. A szironnyal való díszítés legszebb példáit az erdélyi tüszőkön találjuk. A felsoroltakon kívül majd minden holmiját bőrből készítette a pásztor, így: tükörtartóját, szerszámtáskáját, sótartóját, tömlőjét, iszákját, lábbelijét, kapcáját stb. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (III., Bp., 1911); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Madarassy László: A magyar pásztorművészetről (Kincses Kalendárium, 1932); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (Debrecen, 1940).