bőrduda

TARTALOM

bőrmunka

bőrmellény

szőrös juhbőrből szabott, elej- és hátrészből álló, elül vagy oldalt gombolós, mellényszerűen felölthető ruha. Egyéb elnevezései: mellény, bőrlajbi, lábri, puszli, ködmönpuszli, melles, mellrevaló, lélekmelegítő, köce, cucaj, kozsuska. A bőrmellényeknek az ősibb fajtáját az oldalt kötős vagy gombolós mellények őrzik, melyeket inkább mellesnek, mejjesnek, mejjesbundának, derékravalónak vagy bújjbeleködmönnek neveznek. Az oldalgombolós mellény az elej- és a hátibőr fejlettebb formája (→ kacagány, → elejbőr). Két egész juhbőrből készült, levágták a lábakat, a fejet és a nyakat, oldalt – a test méretének megfelelően – leegyengették, az alját lekerekítették, kivágták a nyak és a karöltő helyét. A nagyjából egyforma elej- és hátbőrt jobb oldalon és a vállakon összevarrták, a bal oldalára pedig bőrszíjakat vagy gombokat kötöttek. Egyszerűségénél fogva a szegény pásztor-, zsellér- és cselédembernek ősi ruházata lehetett, mivel maga is könnyen összetákolta. A debreceni szűcsök 1793. évi limitációja „mellyre való ködmön puszlinak” emlegeti. Ez már művesebb volt: széleit irhával beszegték, mellére vagy az aljára zsebeket varrtak, szerényen irházták vagy virágozták is. Az Alföldön és a Dunántúlon inkább csak a férfiak viselték. Legművészibb formája Erdélyben készült, ahol a hímzéssel és irházással gazdagon díszített mellesnek sok szép női és férfiváltozata ma is él. Kalotaszeg vidékén és Torockón a nőkét zöld posztóval is borították. – Az elöl hasított és gombolódó bőrmellény ugyanúgy készült, mint az oldalt gombolós, csak mindkét oldalát összevarrták, az elejét pedig végighasították, ill. két darab bőrből szabták. Nevezték lajbinak, bekecsnek, Biharban lábrinak, a nőkét köcének. A praktikumot szolgálók mellett divatoztak – de inkább csak a női viseletben – a gazdagon irházott vagy hímzett ünneplő bőrmellények. Ezek nagysága, szabása és díszítése tájanként változott. Voltak derékig érők és hosszabbak, egyenes és ráncos hátuljúak, nyakig gombolósak és mélyen kivágottak. A díszes bőrmellényeket inkább a lányok, a ködmönöket pedig az asszonyok viselték. Országosan elterjedtek, de különösen Erdélyben voltak népszerűek. Jelesebbek a nógrádi cucajok, a cserépfalvi pruszlikok, a dunántúli irhások, a délszláv haldíszes kozsuskák, a kalotaszegi, a székely és a bukovinai csupavirágos mellesek. (→ még: szűcshímzés) – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); F. E.: Kalotaszegi mellrevalók (Muskátli, 1932).