pásztorkészség, készség

a nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre. Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, → kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak. Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.” – A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba. Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták. – A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták. Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód. Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal. (→ még: tűzszerszám) – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások. Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Herman Ottó: A magyarok nagy ősfoglalkozása (Bp., 1909); Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Lükő Gábor: A hortobágyi pásztorművészet (A debreceni Déri Múz. Évkve, 1938).

Csikós számadó, derekán pásztorkészséggel (Túrkeve–Pusztaecseg, Szolnok m., 1934)

Pásztorkészség (Doboz, Békés m., 19. sz. vége) Bp. Néprajzi Múzeum

„Pásztorerszény”. P = pillangó, K = kupáncs, E = erszény, A = acél, T = tőrök (Lyukasztó csontár), N = nyüvező, KT = késtok (Tiszántúl, századforduló)

„Pásztorerszény”. Késtok, pipaszurkáló és a kova, tapló tartására szolgáló zacskó (Tiszántúl, századforduló)