tűzszentelés

TARTALOM

tűzszerszám, a

tűzszerszám

a tűzgyújtás ősi eszköze: acél, kova és tapló. Segítségével csiholják a tüzet oly módon, hogy az acélt a kovával összeütögetik, s a kipattanó szikrával meggyújtják a taplót. Ezt szalmából, szénából, készített csóvába, száraz falevélbe, fűcsomóba dugják, és addig csóválják, míg az átáramló levegő lángra nem lobbantja. A közelmúltig házaknál is használták, legtovább a határt járók, pl. a csőszök és a pásztorok körében maradt fenn. Az utóbbiak, különösen az Alföldön kis bőrzsacskóba (erszény) tették a taplót és a kovát, az acél mellette szíjon lógott; az egészet, a tulajdonképpeni tűzszerszámot, derékszíjukba akasztva viselték. Sok helyütt a községházán tartották a „hivatalos” acélt, onnan adta kölcsön a bíró. Ilyen hivatalos acél maradt fenn Cegléden 1723-ból. A kovácsok, néha cigánykovácsok csinálta acélok egy-vagy kéttalpúak, egy vagy mindkét oldalon behajlítottak, csiholásra alkalmasak voltak. Jobbára természetes kovát, ritkán kvarcot, folyami kavicsot, gyújtóanyagul taplót, gyékénynek, ürömnek a bolyhos virágját, a páklyát használták. A fákról gyűjtött tapló belét tisztították, szárították, bottal puhára verték és hamuval kevert vízben főzték, száradás után fejszével a hamut kiverték belőle (→ toplászat). – A 19. sz. elején Mo.-ról igen nagymennyiségű taplót szállítottak külföldre. A gyufa feltalálása előtt a tűzszerszámot széles körben használták, ismerete a történeti adatok és a régészeti leletek szerint visszavezethető a honfoglalás koráig. A tűzgyújtásnak ez a módja ismeretes a sztyeppei nomád népeknél, de ismerték Európában is számos helyen. (még → pásztorkészség) – Irod. Timkó György: Aczélkova-tapló a magyarság kezén (Népr. Ért. 1906); Viski Károly: Tapló, acél, tűzgyújtás (Népr. Ért., 1932); Szabó Kálmán: Az alföldi magyar nép művelődéstörténeti emlékei (Bp., 1938); Bátky Zsigmond–Györffy István–Viski Károly: A magyarság néprajza (I., Bp., 1941–43); Molnár Balázs: Tűzgerjesztés taplóval (Népr. Ért., 1943).