bőrnadrág

rövidre nyírt szőrű báránybőrből vagy jobbmódúaknak cserzett szarvasbőrből, az ellenzős szabású posztónadrág mintájára készült ruhadarab. Viseletére csak a 19. sz. elejétől van adatunk, de valószínű, hogy előbb is készítették. A hozzávaló báránybőröket jól kikészítették, puhára törték és a szőrét rövidre nyírták. Két szárrészből toldották össze középen. Eleje, vagyis az ellenzője lehajtható, hátulja a faron karikába szabott volt. Széles korcába húzott nadrágszíjjal szorították a derékhoz. Szára vége hasított volt. Talpalója is volt, hogy fel ne csússzon. A 19. sz. elején már országosan elterjedt, bár uralkodó viselet akkor a → gatya volt. Pusztázó vagy rétet járó embernek nem volt alkalmas, szárát a felcsapódó nedvesség megkérgesítette, inkább a kocsizó és erdőt járó emberek öltözete volt. A pásztorok is viselték, kezdetben szőrével kifelé, később, a múlt század derekán szőrével befelé. Természetes színében hagyták, vagy feketére festették. Időnként hájjal kenegették, hogy jobban állja a nedvességet. Az otthon ülő öreg gazdák szerették. A posztó terjedésével posztóval borították és flanellal bélelték. Ritkán díszítették is a bőrnadrágot: szabásvonalát oldalt és a farán színes irhával fedték, a comb tükrére vagdalásos bőrmunka került. A 19. sz. elején a posztó → rajthúzlik divatjával a pásztorok között elterjedt a bővebb szárú, pantalló formájú, a csizmaszárra húzott, juhbőrből szabott rajthuzli. Oldalt sűrűn varrott fényes rézgombokkal gombolódott. A gombolás alatt 3–4 cm széles piros irha futott. A 19. sz. végén a Dunántúlon a juhászok és a vadászgató polgárok csináltattak szarvasbőrből flanellal bélelt csizmanadrágot is a hozzáértő városi szabókkal. Nadrág szavunk, amely bolgár eredetű, már a 12. sz.-ban előfordul, de nem bőrnadrággal kapcsolatban. A szűcsárjegyzékben sem szerepel. – Irod. Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Kresz Mária: Magyar parasztviselet 1820– 1867 (Bp., 1956).