szűcsmintakönyv

azokat a mintarajzokat tartalmazza – sok esetben a szabási és mértékbeli utasításokat is –, amelyeket a különböző bőrruhákon alkalmaztak. Első ismert szűcsmintakönyveink a 19. sz. elejéről valók, tehát abból a korból, amikor a hímzett díszítések (virágozások) kezdtek uralkodóvá válni a bőrrátét helyett. A szűcsmintakönyvek rajzainak gyűjtését a szűcsök már tanulóéveikben megkezdték, s mint vándorlegények állandóan gyarapították. Vasárnap délutánonként rajzolgatták füzeteikbe, kezdetben másolva a díszeket, később saját gondolataik, ízlésük szerint alakították azokat. „Isten segítségével rajzoltam, mint tanuló” – jegyezte mintakönyvébe egyikük. Blázsik Pál csongrádi, Filep István miskolci mestereknek az 1820-as, Nyitrai Dánielnek az 1837-ből származó szűcsmintakönyvei igen értékes adatokat tartalmaznak a → szűcshímzés fejlődésére. Bennük nyomon lehet kísérni a hímzett díszítés alakulását a valósághű virágábrázolástól a ma ismert lényeges jegyeire leegyszerűsített motívumokig, valamint azoknak bokorvirág és folyódísz kompozícióvá való formálásáig. Gaál Sándor szűcsmintakönyve kitűnően példázza, hogy az alkotó tehetséggel megáldott mester hogyan fejleszti, teremti újjá a már egyhangú sémába és ismétlésekbe fulladó ornamentikát. – Legtöbb szűcsmintakönyv összegzi egy vidék díszítőművészetének stílusjegyeit, mások viszont azt tükrözik, hogyan olvasztják össze a szomszédos tájak ízlés- és formavilágát. A mezőkövesdi Blaskó szűcsmintakönyvében tanulságosan kimutatható a borsodi szűcsmesterség forma- és szerkesztési jegyeinek érvényesülése a matyóhímzésben, tehát stílustörténetileg is jelentősek a szűcsmintakönyvek. A szűcsmintakönyvek évszámai arra mutatnak, hogy azok mintáit rövid időszak alatt, a mesterlegények gyakorló- és vándoréveik idején vetették papírra. Inkább tanulmány céljából készültek és bemutatásra a megrendelők, hozzáértők számára. – A szűcsmestereknek nemcsak mintakönyveik voltak, hanem a nagyobb és gyakran előforduló formákat kemény papírból kivágták, ezeket körülrajzolva alakították ki a díszítmény fő motívumait, közeiket utólag levelezték és egészítették ki apróbb virágokkal. Nagy műhelyekben fából faragott nyomódúcokat használtak, amelyek a ritmikusan ismétlődő díszítés egy-egy szakaszát ábrázolták; a debreceni kisbundák tányér- és sokszor ismétlődő bokorvirágozását fába vert lemezekből formálták ki, és azzal nyomtatták a bőrre. (→ még: szűrszabó mintakönyv) – Irod. Huszka József: Egy szűcsmester rajzkönyve 1836-ból (Művészi Ipar, 1885–86); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (V., Bp., 1922); Kiss Lajos: A nyíregyházi szűcsmesterség és szűcsornamentika (Debrecen, 1929); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); K. Csilléry Klára: Magyar népi grafika (Népr. Ért., 1971).

Kaszalay Ferenc szűcslegény mintakönyve (Szeged, 1836) Bp. Néprajzi Múzeum