faddi bútor

TARTALOM

Fagörbítő

fafaragás

a → népművészetben szorosabb értelemben a → domború faragással (lapos, magas és mélyített dombormű, mélyített alapú domborítás nélkül), → ékrovással díszített és a körplasztikaként kiformált fatárgyakat soroljuk ide. Szélesebb értelemben ide vonhatók a → vésett díszítéssel, → karcolt díszítéssel, → berakással, intarziával, áttört faragással, → beveréssel, → beégetéssel, → esztergált díszítéssel készült, ill. kialakított fatárgyak is. E technikákat kiegészítheti pácolás és füstölés, ami a tartósítás mellett a színezést is szolgálja, továbbá választóvízzel való színezés, esetleg alapozás nélküli festés. A fafaragás emlékanyaga felosztható tárgykategóriák szerint, ezek többé-kevésbé összevágnak a készítők szerint elkülönülő csoportokkal. A fafaragás mindig férfiak tevékenysége, parasztembereké, pásztoroké, paraszti specialistáké, háziiparosoké, mesterembereké. A fafaragás legnagyobb méretű, monumentális emlékei épületekhez kapcsolódnak, kapufélfák, kiskapuk és befedett, íves nagykapuk, ún. székelykapuk (→ fedeles kapu), kútágasok csillagosra, tulipánosra kifaragott gombjai, → mestergerendák, tornácoszlopok (esetleg esztergályozva), tornácok fából faragott, áttörten fűrészelt ívei és mellvédjei, áttöréssel díszített deszka házoromzatok (vértelkek), áttört nyári ajtók (verőcék), ajtó- és ablakkeretek, ablakrácsok, fazárak stb. tartoznak ide. Ezek ácsok, falusi asztalosok, és mellettük nagyrészt specialista parasztemberek (pl. székely kapufaragók) munkái. Általában falusi specialisták faragják ref. vidékeken a temetői → fejfákat, r. k. területeken a sírkereszteket. Az utóbbiak lehetnek három m magasak, zsindelytetővel, fából faragott corpusszal, mint Csík és Kászon egyes községeiben, vagy mozgalmas barokkos körvonalúak és plasztikus díszűek, mint a Karancsságban. Az út menti, határbeli keresztek, oldalukon gyakran Krisztus szenvedésének domborúan faragott szerszámaival, szőlő-, virágornamentikával viszont általában iskolázott mesterségbeli tudásról tanúskodnak. – Faragott (vésett, karcolt stb.) díszítés kerülhetett a paraszti gazdaságok, háztartások sokféle szerszámára, edényére, használati eszközére. Így a → járomra, a szekérrúd fejére, oldalára, a saroglyára, a faragószék fejére (mely formázhat emberfejet, kosfejet), a gereblye, a kasza, az ostor és más szerszámok nyelére, jószágterelő és görbe → pásztorbotokra, → tokmányra, → kapatisztítóra. A szerszámokat árúsító háziiparosok és mesterek az egyszerűek mellett készítettek díszített példányokat is, az utóbbiakat főként fiatalok számára vásárolták. Legények, fiatalemberek faragták ki általában saját munkaeszközüket. Különösen sok fafaragással díszített tárgyat találunk a női munkák körében: → csigacsinálókat, → mosósulykokat, → mángorlókat, → orsókarikákat, guzsalyszegeket, → vetélőket, vászonfeszítőket, sőt fafaragás és berakás díszítheti az egész szövőszéket. Legtöbbjük kedveskedésnek, szerelmi ajándéknak készült, legény, illetve a legény családja adta a kiválasztott leánynak, fiatal férj feleségének, keresztszülő vagy rokon fiatalabb hozzátartozónak – ezért díszesek. Sok darabon bevésett dedikáció mondja el, ki kinek adta ajándékba, minő érzelmekkel. Az apró kézbeli eszközöknek, tároló- és mérőedényeknek, kisbútoroknak egy további csoportja is kaphatott díszítést fafaragással: → borotvatokok és tolltartók, tarisznyába, asztalra, falra való → sótartók, kanalasok (→ kanáltartó), → fakanalak, dió- és mogyorótörők, fali és asztali tükrök (→ falitükör, → tükör, asztali), álló- és függő → gyertyatartók, virágtámasztó létrák, képkeretek, → fogasok és → tékák, palackosok, tányérosok, faedények (véka, légely, kártya, famozsár) és → gyalogszékek, egyetlen fából kifaragott ülőlappal és támlával (Alföld) vagy fölnyitható fedéllel, fiókkal mint a kalotaszegi fonó és varró kisszékek. Az utóbbiakra szintén azért került gazdag fafaragás, mert szerelmi ajándékok voltak. Más eszközök ünnepi szokások, szerepek kellékei és ezért faragottak: pl. a bíróbot, mancsozó bot, a strázsabot, a → vőfélybot, a vőfélyfokos. – Az említett tárgyféleségek némelyikéből minden nagytájról ismertek nagyobb vagy kisebb számban faragással díszített példányok (a túlnyomó többségben levő diszítetlenek mellett), így tokmányból, szerszámnyelekből, mosósulykokból, mángorlókból. Más tárgyféleségek díszítése körülhatárolt területekre szorítkozik, pl. a kapatisztítóké Kalotaszegre, a csigacsinálóké az Alföldre, különösen Debrecenre és környékére. A paraszti használati tárgyaknak fafaragásal való díszítése megtalálható az egész magyar nyelvterületen, bár intenzitása sokfelé gyenge, másutt kimagaslóan nagy, mint Kalotaszegen. A paraszti, ill. specialista faragó öntudatáról tanúskodik a 18. sz. óta fennmaradt számos, a készítő nevét megörökítő felirat. A faragott holmi értékét, megbecsülését mutatja, hogy az Alföldön egy szépen faragott borotvatokért választási malacot adtak, egy cifra rühzsírtartóért jó bárányt. A paraszti faragógyakorlatból a 19. sz. elejétől egy sajátos pásztori ág, a → pásztorművészet különült el. Jellegükben az előbbiektől igen különböznek a tanult céhes mesteremberek fafaragásai. A fával dolgozó mesterek, így a pintérek domború faragással, véséssel, beveréssel, vésőnyomokkal díszítették szerszámaikat, főként a gyalukat. Domború faragás, figurális, vallásos témájú ábrázolás kerülhetett hordófenekekre. Különösen régies motívumkincset őriztek meg a → nyerges mesterek a fanyergek díszítésében. A mesterember-faragások körébe tartoznak még a → mézeskalácsosok negatívan faragott, gyakran figurális ütőfái, a → kékfestők fából faragott nyomódúcai, a molnárok domború faragással díszített berendezései (pl. kőpad-elők Kiskunfélegyházáról), a fából faragott céhbehívó táblák, → cégérek. Formai jegyeik alapján közel állnak ehhez a csoporthoz az asztaloskészítette faragott bútorok, különösen a régebbiek (pl. a komáromi ládák → komáromi bútor) és általában a faragott keményfa bútorok, bár ezek közt találhatóak parasztemberek, paraszti specialisták munkái (pl. dunántúli faragott széktámlák). A mesteremberi faragó tradiciókhoz kapcsolhatók részben a fából faragott útszéli keresztek és házak oromfülkéibe, a parádés szoba szent sarkába helyezett Madonna és szent szobrok, feszületek. Kiskunfélegyházán például, ahonnan több fából faragott Mária-szobor, „kiskun Madonna” ismeretes. Tudunk olyan faragó molnárról, aki háza oromzatára Madonna-szobrot faragott. A vallásos szobrocskáknak egy jelentős részét azonban a magyar nyelvterületen kívül eső búcsújáróhelyek (Máriazell, Sasvár) tömeges termeléséből hozták haza búcsúsok. Nem mesterek, hanem háziiparosok munkái voltak országszerte az → ácsolt ládák, ezekre vésett geometrikus dísz került. A magyar népi fafaragás diszítmény- és formakincsében megkülönböztethetők: 1. az elemi, egyszerű díszítések: vésőnyom-sorok, hornyolások, bevésett, bemetszett vonalak, fűrészfogsorok, felületkitöltő, ék alakú bemetszések stb. Ezek kiegészítik, keretezik az egyéb díszítményeket, de önállóan is szerepelnek épületelemeken, paraszti használati tárgyakon. – 2. A geometrikus díszítésnek ékrovással, véséssel uralkodó szerepe van a paraszti faragásban (mestergerandák, kapufélfák, borotvatokok, orsónehezékek stb.) és az ácsolt ládákon. Plasztikusan, térben jelennek meg a geometrikus formák egyes fejfák, guzsalyszárak, guzsalyszegek, egyenes lapokkal határolt csillag, hasáb stb. alakú elemeiben. – 3. A növényi ornamentika igen különböző változatai is előfordulnak a fafaragáson, kezdve a geometrikus főmotívumok mellett alárendelt szerepben jelentkező vésett ágaktól, virágoktól (pl. kalotaszegi mosósulykokon, régi dunántúli mángorlókon) a székelykapuk vagy komáromi ládák kimódolt virágmintáiig. Igen változatos és hajlékony növényi ornamentika – virágtövek, szabadon kanyargó indák, fák ábrázolásai stb. – találhatók a pásztorművészetben. Későiek és a 19. sz. polgári ízlésével rokonok a fejfákba vésett szomorú füzek és koszorúk. – 4. A barokk, rokokó és a klasszicizmus ornamentikájából vett kagyló, akantuszlevél, palmetta stb. motívumok, melyeket a mesteremberek faragásain és a hasonló jellegű paraszti munkákon találhatunk meg. – 5. A faragott, vésett feliratok, betűk (kapuk, mestergerendák, fejfák, dedikációk használati tárgyakon). – 6. Figurális motívum, a figurális ábrázolás viszonylag ritka a magyar fafaragásban. A mesteremberek munkái közt a mézeskalács ütőfákon erősen konvencionális huszár-, csecsemő-, kakas- stb. ábrázolások vannak, a bodnárok, faragó molnárok munkái közt vallásos témájú szobrok, domborművek (pl. hordófenék). A paraszti faragások között néhány emberfejű faragószék, kapufélfa, fazár és bot, sírkereszten kifűrészelt angyal, házoromra fölrakott Ádám és Éva említhető. Voltaképp figurális ábrázoló tradíció csak a pásztorművészetben alakult ki, ahol pásztorok, parasztemberek, betyárok, történelmi személyiségek és szentek alakjával egyaránt találkozunk karccal, spanyolozással, domború faragással ábrázolva. A csanakok fülén, juhászkampókon, dudafejeken állatok, emberek körplasztikában vannak kifaragva, s egyes pásztorok, pl. Barna János, vallásos szobrocskákat is készítettek. – Változatossága ellenére is a fafaragás nem olyan jelentős népművészetünk összképében és nem hagyott hátra olyan gazdag emlékanyagot, mint Európa más vidékein, pl. Skandináviában, a Baltikumban, É-Oroszo.-ban, az Alpokban a Pireneusokban. Nálunk hiányzik, vagy alig van képviselve a fafaragás több ága, mint pl. a vallásos plasztika (amelynek Lengyelo.-ban, Szlovákiában igen gazdag emlékanyaga maradt fenn) vagy a famaszkok faragása (amire a magyar nyelvterületen a boricamaszk mellett nem igen van példa, az Alpokban azonban igen elterjedt). A geometrikus ékrovás, vésés egész Európában elterjedt, a közös mintakincsből azonban nálunk is sajátos helyi stílusok alakultak, némelyik (pl. Kalotaszeg) a formák pazarló változatosságát megteremtve. A virágornamentika (a többi népművészeti műfaj hasonló díszítményeivel együtt) inkább Közép-Európához kapcsolódik, a román és a balkáni faragásokon jóformán már meg sem található. Még szorosabb a mesterember-faragások közép-európai kapcsolódása, ezek között sajátos vonások az előképek rusztikus-parasztos átalakításából adódnak. Az összehasonlításban egészen sajátosnak tűnik a pásztorművészet múlt századi rövid virágzása, mely kiugróan gazdag, változatos és összetéveszthetetlenül magyar emlékanyagot hagyott hátra. – Irod. Szinte Gábor: A kapu a Székelyföldön (Népr. Ért., 1909–1910); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I., II., V., 1907, 1909, 1922); Viski Károly: Díszítőművészet (A magyarság néprajza, II., 1941–1943); Bednárik, Rudolf: Pastierske rezbárske umenie (Bratislava, 1956); Kiss Lajos: Díszített jármok Szabolcs vármegyében (Vásárhelyi hétköznapok, Bp., 1958); Lajos Árpád: Díszes fafaragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Weiner, Piroska: Geschnitzte Lebkuchenformen in Ungarn (Bp., 1964); Kruglora. O.: Traditional Russian carved and painted woodwork (Moscow, 1974); Szimie, Cornel (et al,): Arta lemnului la Români, (Bucureşti, 1975); K. Csilléry Klára: A szerelmi ajándék a magyar parasztságnál (Ethn., 1976).