fedeles híd

TARTALOM

fedélzet

fedeles kapu

az időjárás viszontagságai ellen tetővel fedett, személyi közlekedést szolgáló kiskapu vagy a szekerek és számosállatok számára is használt nagykapu, amelyet egységes szerkezetet alkotva gyakran egymás mellé építenek. Bizonyos változataiban a kiskaput a nagykapu nyíló szárnyaiba építették be. Valamennyi alakváltozatában a kapuszárakat, bálványokat vízszintes síkban elhelyezett szemöldökgerenda köti össze, erre építették reá a kapu tetőzetét, amelyet deszkával, zsindellyel, zsúppal vagy cseréppel, esetleg palával vagy náddal fedtek. Mind a fedeles kiskapuknál, mind a fedeles nagykapuknál szokás volt a tető alá galambdúcot beilleszteni, ezek voltak a galambbúgos → fedeles kapuk. A kapuszerkezet statikai erősítését szolgálta a kapuszár és a szemöldökgerendák ácskötésekkel való összekapcsolása. Ezért nevezték fedeles kötött kapunak is. A fedeles kapukat mint az udvar, a kert főbejáratának reprezentatív építményét karcolt, vésett, fűrészelt domborműves faragással és színes festéssel általában gondosan díszítették. Díszes megjelenéséhez hozzájárult a fő elemek arányos méretezése, valamint a kötések gondos körívelemekből szerkesztett összetett alakja. Hangsúlyosan szerkesztett ráccsal, különféle áttört idomokkal töltötték ki a kiskapu feletti mezőt, de gyakrabban ezt a részt zsilipeléses technikával bedeszkázták, s ennek felületét domborműves faragással, festéssel gazdagon díszítették. Az építés évszámát, az építtetők nevét s esetleges egyéb szövegeket ugyanitt bevésve megörökitették. A fedeles kapuk nyíló szárnyai – akár kiskapuk, akár nagykapuk vagy a kettő kombinálásával épültek – általában alul deszkázottak, felül lécrácsozattal készültek. A nagykapuk kétfelé nyílva kétszárnyasan készültek, a kiskapuk szinte kivétel nélkül egyszárnyúak voltak. – A fából faragott fedeles kapuk mellett ismeretesek kőből, téglából falazott pillérű, fa szemöldökgerendás vagy boltozott áthidalású példányok. A néhány esetben alkalmazott vasvázas, vaslemezes nyíló szárnyú, kőből vagy téglából rakott fedeles kapukon is a favázasokhoz hasonló kapuszárnyakat alkalmaztak. A falazott fedeles kapukat sok esetben a történeti stílusok formakincséből merítve vakolat architektúrával, párkányzatokkal, homlokfalakkal díszítették. A fedeles kapu mellett szokásos volt → szakállszárítók felállítása, még gyakrabban megesett, hogy kispadot tettek a fedeles kis- vagy nagykapu mellé. – A fedeles kapu állítása általános, a középkorban gyökerező európai hagyomány, sokféle 16–17. sz.-i képzőművészeti ábrázolása is ismert, bár megjegyzendő, hogy más földrészeken az európai telepesek lakókörzeteitől függetlenül is előfordul, de ezeknek nincsen kapcsolatuk a magyar emlékanyaggal. Az ezzel kapcsolatos feltevések, elméletek megalapozatlanok, tévedésnek bizonyultak. Valamennyi szomszéd országban előfordul még napjainkban is vagy megvolt a közelmúltig a fedeles kapu állításának szokása. A magyar és szomszéd népi alakváltozatokat kisebb mértékben csekély szerkesztési, szerkezeti megoldások, nagyobb mértékben díszítésmód vagy az alkalmazott motívumok különböztetik meg. Hazánkban a 17. sz. óta ismeretesek fedeles kapu-ábrázolások. Ezeken a 19–20. sz.-i népi példányokkal azonos típusú és szerkezetű formákat láthatunk. A 17. sz.-ból nemesi udvarházak, urasági szérűskertek, kolostorudvarok kerítéseiből bukkannak fel a fedeles kapukra vonatkozó írásbeli adatok. A 17. sz.-ból (1673-ból) a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került a Székelyföldről Mikháza ferences kolostorának fedeles kapuja. A mai Mo.-on fennálló legrégebbi példány a sajókeresztúri ref. templom kerítőfalának fedeles kapuja, amelyet latin nyelvű feliratának tanúsága szerint 1766-ban állítottak. A sajókeresztúri kis- és nagykapus fedeles kapu mellett a kerítésfal keleti szakaszán egy hasonló szerkezetű és formai megoldású kiskaput is állítottak. A néprajzi terepmegfigyelések elsősorban 19. és 20. sz.-i példányokat rögzítettek. Különősen nagy számban fordultak elő a székelység körében. Ez az oka annak, hogy a hazai köztudatban a fedeles kapu helyett a székely kapu megjelölés a járatosabb, gyakoribb. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egész magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt a fedeles kapuk állítása. A néprajzi kutatások az erdélyi, székelyföldi példányokhoz közel álló, némileg méretben és díszítésben eltérő, fő szerkezeti sajátosságokban mégis azonos típusú fedeles kapukat találtak a Nyitra megyei magyarság körében a Zobor-vidéken. DNy-Dunántúl területéről a → kerített házak udvarainak bejárókapui is fedeles kapuk voltak, amelyeket szalmával, zsuppal fedtek. A Dunántúlon és az Alföldön a mezővárosokban, ill. a felföldi kisvárosokban a parasztpolgárság, az iparos- és kereskedőrétegnek gazdagabb parasztságunkhoz közel álló módban élő tagjai is szívesen állítottak fából vagy falaztattak kőből, téglából fedeles kapukat. Ezeknél leggyakrabban a nagykapu táblájába építették be a személyi közlekedést szolgáló kiskaput, utcaajtót. A különálló fedeles kiskapu állítása akár a lakóépülethez csatlakozóan, akár szabadon álló kivitelben szintén az egész Kárpát-medencében elterjedt. Szerkezeti, formai megoldásait tekintve közel álló típusúak, akár a DNy-Dunántúlról vagy a Kisalföldről, akár Ny-Erdélyből vagy a székelység területéről származtak. – A magyar nyelvterület centrális vidékein állított fedett kiskapuk feltűnően barokkos jellegűek, míg a Ny-i peremvidékekről, ill. Erdélyből származó példányok középkori eredetű ácsszerkezetekkel, gótikus arányokkal, esetleg reneszánsz gyökerű ornamentikával jellemezhetők. A magyar emlékanyagban különösen kiemelkedő színvonalúak a reneszánsz eredetű vésett, mélyített s metszett felületein színesen festett kalotaszegi fedeles kiskapuk. A székely domborfaragás architektonikus elemeit is, indás-virágos sík felületű, de a háttérből kiemelkedően faragott, színesen festett reneszánsz eredetű díszítésmódját mind a fedeles kiskapukon, mind a nagyméretű, összetett fedeles kapukon azonos típusban megtaláljuk. Az erdélyi magyarság fedeles kapui minden szerkezeti azonosságuk ellenére élesen elkülönülnek díszítő stílusuk alapján a románok és szászok hasonló alkotásaitól. – A fedeles kapu-állítás szokása népünk körében az 1880-as, 1920-as évek között lényegében megszűnt. Napjainkig azonban elég gyakori maradt a székely területen, különösen az egykori Udvarhely megyében, ill. Marosszékben. Az 1970-es évekig a legnemesebb hagyományok éltek Udvarhely városa környékén, a Hargita vidékén. Ezen a környéken az utóbbi 3 évtizedben szokásossá vált a középületek, intézmények kert- és udvari bejáratait fedeles kapukkal díszíteni. Az utóbbi években a helyi származású nem paraszti rétegek tagjai magánházaik kerítéseibe a tradicionális formákat átalakító, továbbfejlesztő példányokat építettek be, így a hagyományos életforma teljes átalakulása, felbomlása idején sem tekinthető lezártnak a fedeles kapuk alakulás- és fejlődéstörténete. (→ még: kiskapu) – Irod. Huszka József: A székely ház (Bp., 1895); Viski Károly: Adatok a székelykapu történetéhez (Népr. Ért., 1929); Szabó T. Attila: Levéltári adatok faépítkezésünk történetéhez. II. Székelykapuk és fazárak (Kolozsvár, 1939); Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Miskolczy László – Vargha László: A Nagykunság vidék népének építészete (Bp., 1943); Imrényi Szabó Imre: Öreg udvarházak. Régi kúriák és parasztházak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyében (Bp., 1944); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Művészettörténeti Tanulm., Bukarest, 1970); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Gilyén Nándor–Mendele Ferenc–Tóth János: A Felső Tiszavidék népi építészete (Bp., 1975).