| sótalan | TARTALOM | sottis |
sótartó, szarusótartó, sóstülök
1. a szarvasmarha szarvából, tülkéből fűrészelt edényféleség a só tárolására. Egyik formája a csonkakúphoz hasonló. A szarv végéből mintegy 10–12 cm hosszú darabot levágtak, hegyes végét lefűrészelték, s ha a lefűrészelt részig nem ért el a tülök üreges része, lyukat fúrtak bele. Ezután az aljának tágabb nyílását egy fakoronggal zárták el, felső szűkebb nyílásába pedig fadugót helyeztek. Másik formája úgy készült, hogy a szarv – rendesen a magyar ökör szarva – középső részéből mintegy 6–8 cm széles karikákat fűrészeltek, s ezeknek az egyik végébe szintén egy fakorongot helyeztek, ez lett a sótartó feneke, másik végébe kivehető, dugószerű fedelet. A harmadik típus az előbbitől abban különbözik, hogy nem hengeres, hanem lapított formája van. A szarukarikákat forró vízben megpuhították, s fából faragott formára húzták. A pásztorok ennek a lapított formának az előnyét azzal magyarázták, hogy kisebb helyet foglal el. Ez a forma a dunántúli pásztorok körében a múlt század dereka táján terjedt el. A sótartót a parasztok, a pásztorok, a vándorok egyaránt használták. Előnye volt, hogy a só nem nedvesedett meg benne. A polgári, ill. úri családok a második típust a són és paprikán kívül különböző fűszerek tartására is használták. Hasonló formájú szaruedénykében tubákot is tartottak. A sótartót a múlt század végén és e század elején nálunk már csak a pásztorok készítették és használták. A hortobágyi pásztorok a bekötött vagy bevarrott szűrujjban mindig magukkal vitték. – Az első típus az egész Alföldön, a Tiszántúlon és a Felföldön egyaránt ismert és elterjedt volt. A második és harmadik típus a Dunántúlra volt jellemző, majd a hortobágyi pásztorok körében is használták. A pásztorok mind a három típust díszítették. Az első típuson találjuk a legszegényebb díszítményt bevésve, néha beégetve, egy-egy név kezdőbetűjével, virággal, emberi alakkal stb. A második és harmadik típust → vésett díszítéssel, → karcolt díszítéssel és → spanyolozással díszítették. A díszítmények között a mértani formákat, a növényi ábrázolást, a pásztor- és betyáréletből vett jeleneteket, a vallásos és hazafias jelképeket egyformán megtaláljuk. A sótartók különböző díszítés nélküli és díszített formái az európai népeknél is ismertek és használatosak voltak. A második és harmadik típus legszebb példányai azokon a területeken alakultak ki, amelyeken a hosszú, fehér szarvú ún. magyar szarvasmarha tenyésztése volt elterjedve. – 2. A konyhasó tárolására a háztartásban álló és falra akasztható sótartókat használtak (→ fali sótartó). Az előbbiek többnyire fából faragott hengeres edények, de előfordult élőfa üreges kinövéséből kialakított nyeles sótartó is. A falra akaszthatók fából, cserépből készült fedeles dobozok. Az asztali sótartók fából faragott, ill. esztergályozott apró fapoharak. A kettőspoharak egyik fele sótartó, másik felében borsot vagy paprikát tartanak. A deszkákból összeállított, kocka alakú, fedeles, falra akasztható sótartó is nagy múltú. Már a 14. sz.-ban használtak ilyet Budán, amint az egy kútleletből ismert. Ez a típus az → asztalosbútor általánossá válása után lett nagy számban ismert falun. A múlt század második felében a festett bútort használó vidékek nagy részén kedveltté váltak a helyi bútorfestő stílusban festett példányok, így pl. Kalotaszegen. – Irod. Haberlandt, M.–Haberlandt, A.: Die Völker Europas (Stuttgart, 1928); Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1934); Bednarik, R.: Pastierske rezbárske uménie (Bratislava, 1956); Krüger, F.: Divagaciones sobre formas primitivas de saleros y de objetos afines (San Sebastian, 1962); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).
