karcagi bútor

TARTALOM

karcsai templom

karcolt díszítés

gyakori rajzos jellegű díszítőeljárás. Egyéb elnevezései: karcolozás, sértegetés, bemetélés. Cserépen, szarun, csonton, kobaktök héján, fán, fémen egyaránt alkalmazták. Más technikával való kivitelezés esetén is bekarcolva készül a faragás előrajzolása. Karcolni szokták az esetleges vázlatot is. A karcolt díszítés kivitelezésekor hegyes szerszámmal sértik meg a díszítendő felületet. Ez eredményezhet vékony és csekély mélységű vonalhálót vagy erőteljes nyomás, ill. a keletkező árok ismételt mélyítése esetén vaskosabb vonalakat. A karcolt díszítést végző eszköz a művelet során a keletkező forgácsot, sarjút nem emeli ki, ezt utólag kell lesimítani. Ezért téves az → ácsolt láda → vésett díszítésének ide sorolása, az ezt bevágó hornyoló görbe éle ugyanis kiemeli a forgácsot. – A karcolt díszítés általánosságban igen régi díszítőtechnikának mondható, mely visszanyúlik a művészi tevékenység kezdeteiig, egyes megnyilvánulási formái azonban újabb keletűek (pl. dunántúli figurális karcolt díszítés). Noha gyakran más díszítőtechnikákkal együtt jelentkezik, vannak sajátos érvényesülési területei. – 1. Cserépedényen karcolt díszítésről akkor van szó, ha az közvetlenül az edény falán, a máz alatt történik. Az esetben viszont, ha a karc az engobot (→ földfesték) áttöri úgy, hogy a rajz az edény falának sötétebb, esetleg világosabb színében mutatkozzon, sgraffiatóról beszélünk. – 2. Szarvasagancs. A magyar népművészetben a karcolt díszítés kiterjedt és egységes stílusú alkalmazása legkorábban a → lőporszarukon figyelhető meg; ezeket a 16. sz.-tól a 19. sz. elejéig divatozott tárgyakat kizárólag karcolt díszítés jellemzi. – 3. A szaru → tülöknél is ez volt régebben az általános díszítőtechnika, emlékei a 18. sz.-tól ismertek. Legjelesebbek a Hortobágy vidéki és a Felső-Tisza vidéki ilyen tülkök. Az Alföldön és a Dunántúlon volt kedvelt a 19. sz.-ban a karcolt díszítésű szaru → rühzsírtartó, ill. → sótartó. Helyenként → tokmány is készült karcolt díszítéssel. – 4. Csonton alkalmazva a karcolt díszítés a hortobágyi → pásztorkészségek sallangjain lógó, csontból faragott gyöngyöknek, a kupáncsoknak állandó dísze. A mintázat igen archaikus jellegű, mértanias vonalháló. Előfordul karcolt díszítés a csont gatyamadzaghúzókon és a szarufésűkön is. – 5. A fakéregből készült sótartókon (→ kéregdíszítés) a karcolt díszítés volt az egyik alkalmas felületdíszítő mód, különösen Erdélyből ismertek igen finoman díszített példányok. – 6. Fémen Mo.-on a karcolt díszítés meglehetősen ritka (→ fémmunka, → ékszer). – 7. Fatárgyakon a 19. sz. elején nyomatok hatására városi műhelyek hozzák divatba a karcolt díszítést → mángorlón, → borotvatokon alkalmazva. Témájuk betyárhistóriák, szerelmes párok stb. Ehhez hosszú feliratok is járulnak. Ezt a 19. sz. derekától az → emberábrázolásos és ornamentális, főleg pásztorfaragók által gyakorolt karcolt díszítés váltja fel. Leginkább a D-Dunántúlon ível magasba, legjelesebb mestere Hodó Mihály. A karcolt díszítést főként kisebb tárgyakon alkalmazták, mint tükrös, → gyufatartó, → vetélő, guzsaly. A karcolt díszítést színezőanyaggal volt szokás bedörzsölni, leginkább olajos faszénnel, faggyúval kevert puskaporral, kalapzsírral stb. Így az ábra letisztítás után élesen kirajzolódik (vakvirág, mocsokvirág). Ritkábban színes festéket is használtak a bedörzsölésre. Gyakori volt a karcolt díszítés határolta felület választóvízzel (salétromsavval) való maratása, ez sárga-barna színezést adott. Festették esetleg bürök főzetével, börzsönnyel vagy vegytintával is. – 8. A → kobakon a tökhéj vékony volta miatt a karcolt díszítés az egyetlen alkalmas díszítésmód. Nagyobb igényű karcolt díszítés, a balkáni hasonló karcolt díszítésekhez kapcsolódva, a D-Dunántúlon alakult ki, ez többnyire a felület egészét beborítja. Foltokban ezt is választóvízzel színezték. A fatárgyak karcolt díszítésének hatására a kobakokon is kibontakozott a figurális díszítés. – Irod. Madarassy László: Művészkedő magyar pásztorok (Bp., 1935); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).