elvetélt gyerek

TARTALOM

ember életideje, az

emberábrázolás

a népművészetben Európa-szerte megtalálható, bár területenként eltérően alkalmazzák, és részben más-más előképek, ill. tradíció alapján alakult ki. Az emberábrázolás a → mértanias díszítésben és a → növényi ornamentikában rendszerint ritkábban fordult elő, ahol azonban megjelent, ott általában a főhelyre került. – Mo.-on az emberábrázolás egyaránt szerepelhetett a parasztok és a pásztorok által maguk és a környezetük számára készített tárgyakon (így faragáson hímzésen, szőttesen), a háziiparosok előállította → ácsolt ládán, ill. iparosoknak a parasztok részére gyártott termékein (elsősorban képeken és részben cserépen, mézeskalácson). Az emberábrázolás alkalmazásának módja, mértéke azonban erősen különbözött az egyes díszítőművészeti ágakban, ill. vidékeken. Pl. az emberábrázolásos csíkdísz gyakori a szatmári szövésben, a → bodrogközi szőtteseken és helyenként a → palóc szőttesekben, de nincs meg az egyébként gazdagon mintázott → sárközi szőttesekben. A → Kalocsa vidéki hímzésből hiányzott az emberábrázolás, de ugyanitt fel-felbukkant a parasztházakat díszítő falfestésben, pedig ugyanazok az íróasszonyok alkották, akik előrajzolták a hímzéseket (→ pingálás). – A népi emberábrázolások nagyrészt síkdíszítmények részei, az ilyenek megjelenítése a két fő díszítőirányzathoz igazodik. Geometrizált emberábrázolás általában a mértanias ornamentikában fordul elő, így → karcolt díszítésnél, → vésett díszítésnél, szedettes szövésben, → keresztöltéses hímzésben. Geometrikus emberábrázolásnak növényi mintához való társulása ritkább, azonban a nyugat-dunántúli hímzés egyik változatában, → díszlepedőn vagy → párnán a virágdíszítményt gyakran mértanias stilizálású emberábrázolások sora szegélyezi. A geometrikus emberábrázolás mindig elölnézetes, egyenes és körvonalakból szerkesztett. Több figura esetén rendszerint egyazon ábra ismétlődik, gyakran összekapcsoltan, mintegy körtáncban. Az emberábrázolások ruhája dekoratívan mintázott; a test részletei elnagyoltak, így a fejet alkotó körön belül többnyire még a száj, orr és szem sincs jelezve, és pl. a kezeken a valóságosnál kevesebb vagy több is lehet az ujjak száma. Az emberábrázolás nemére általában nincs utalás. Egyes elnevezésekből (általánosan: babás, palóc: pádári gyerekes, szatmári: kisasszonyos), ill. esetleg az öltözet továbbalakításából arra lehet következtetni, hogy az emberábrázolásokat gyermeknek ill. nőalaknak értelmezték. Ácsolt ládákon előfordul vallásos magyarázat is (magános emberábrázolás: „kis Jézus”, páros emberábrázolás: „Mária és Szent József”, „Ádám és Éva”, hármas emberábrázolás: „három angyal”). A geometrikus emberábrázolás sajátos korai változata a 17–18. sz.-i lőporszaruk visszatérő motívuma; ez egymásba fogódzó emberábrázolások sora, többnyire a tárgy alsó végein. A menyasszonyi ácsolt ládák 15–16. sz.-i, erdélyi szász csoportjáról ismert a feje fölé leveles ágat tartó ember; a 18–19. sz.-i gömöri és D-tiszántúli ácsolt ládákra jellemző a karját az ég felé emelő ember; a békéscsabai ácsolt ládán (→ békéscsabai bútor) emellett néha megjelenik a csípőre tett kézzel megjelenített ember. Ezen emberábrázolások területenként és vidékenként nagymértékben egyező, állandósult formája tekintélyes múltra vall. Néha egykori mágikus, kultikus tartalmuk is kimutatható, így a feltartott kezű ember az antik-ókeresztény imagesztust őrzi, innen a szakirodalombeli oráns elnevezés (lat. orans = ’imádkozó’). – A természethűségre törekvő emberábrázolás a → virágozás elterjedése nyomán jutott uralomra a síkdíszítő népművészetben, Mo.-on a 18. sz.-tól kimutathatóan. Számottevő jelentőségre csak a 19. sz.-ban tett szert, egyes területekre, ill. díszítőművészeti ágakra korlátozódva, főként a dunántúli pásztorfaragáson és a → palóc áttört bútoron. Kibontakozását a parasztok számára dolgozó céhes ipar emberábrázolásos díszű tárgyain kívül a mind szélesebb körben terjedő sokszorosító grafikai termékek (szentképek, ponyva- és könyvillusztrációk) ösztönző hatása siettette, tematikai és kompozíciós ötletekkel szolgálva. Az átvételekben a paraszti alkotók általában nem pontos másolásra törekedtek, hanem a népi ornamentikában kialakult törvényszerűségeknek megfelelő absztrahálásra, stilizálásra, ill. dekoratív felületkitöltésre. A formaadásban, különösen kezdetben, kimutatható a geometrikus emberábrázolás hagyománya, mindamellett már korán tért nyert az elölnézetes emberábrázolással szemben az oldalnézetes emberábrázolás, ill. a kettő sajátos vegyítése. A népművészet történetében érvényesülő tendenciáknak megfelelően, a korábban túlnyomóan statikus emberábrázolások mellett a 19. sz. második felében vált gyakorivá a mozgásban bemutatott ember, továbbá a sokalakos jelenet. A szereplők foglalkozását, rangját öltözetük és meghatározott attribútumok jelezték (pl. → juhászkampó vagy → kanászbalta a szereplő kezében, a betyárnál pedig puska). Témaadás tekintetében ezen mo.-i emberábrázolások többsége életkép, ill. a népi epika alkotásainak az illusztrációja. Az életképek rendszerint személyes vonatkozásúak, nemritkán képmás, ill. önarckép jellegűek. Nagyrészt ilyenek azok, melyek szereplője munka közben jelenik meg, ezek előképei közt ott vannak a 17–19. sz.-i → céhkancsók, → céhládák emberábrázolásai is. Munkaábrázolás a mo.-i népi fafaragásban a 19. sz.-tól ismert. Leginkább a pásztorfaragók alkotásai közt fordul elő, ennek megfelelően főként a legeltető pásztort mutatja és csak kivételesen szántó, vető vagy más munkát végző parasztot. Többnyire pásztorokat örökítenek meg a mulató jelenetek is, ill. azok, amelyeken két barát találkozása látható. Az egyéb foglalkozások közül gyakori még a vadászok és a katonák, rendszerint huszárok ábrázolása. – Az epikus alkotások illusztrációi közt legjelentősebbek és sajátos mo.-i műfajt képeznek a 19. sz.-i dunántúli betyárábrázolások. Többségüknél megállapítható, hogy betyárokról szóló balladák és mondák megjelenítései. Kezdeti próbálkozások után a reformkor idején jelent meg teljes érettségében a betyárábrázolás. A 19. sz. második felében fogalmazódott meg a portyára vonuló betyárhad képe, majd a betyárvilág felszámolása után, a század vége felé a betyárhős elfogását bemutató kép. Néha a szereplők neve, ill. a jelenet témája is jelzett. A mo.-i népi emberábrázolások közt jóval ritkábbak az egyéb epikus témák, balladák (pl. a halálra táncoltatott leány), mondák és mesék jelenetei (pl. a hétfejű sárkány megölése), ill. azok egyes szereplőinek (pl. sellő) az ábrázolása. Csak a 19. sz. vége felé fordulnak elő történelmi személyiségeket megjelenítő emberábrázolások (pl. Kossuth Lajos, a honfoglaló vezérek). – A mo.-i népművészetben kisebb jelentőséget kapott a vallásos téma. Kézművesek, ill. a nyomdaipar által előállított szentképek (→ üvegkép, → tükörkép, nyomat) hatására szerepelhetett elvétve főként faragásban, pl. → mángorlón, → tükrösön, → borotvatokon, → gyufatartón. Az ábrázolás leginkább egy-egy búcsújáró hely Szűz Mária-kegyképét kívánta felidézni, és csak elvétve jelentek meg a népi tárgyakon Krisztus, a szentek vagy bibliai történetekből vett jelenetek (pl. → Ádám-Éva a paradicsomban), esetleg palóc padokon összefüggő jelenetsorok. Néha az előkép átvételének útja sokszorosan összetett, így végső soron reneszánsz mintalapra, közvetlenül pedig mo.-i úri-polgár előzményekre vezethető vissza a népi hímzésben többfelé kedvelt → Ábrahám áldozata kompozíció. – Szoborszerű emberábrázolás a fafaragásban és a kerámiában fordul elő. Háziipari műhelyek specializálódtak a búcsújáró helyek kegyszobrai kicsinyített, stilizált másának az előállítására. A Ny-Dunántúlon kedvelt mariazelli és Svata Hora-i Szűz Máriák és a Felföldön népszerű sasvári pieták többsége ilyen műhelyekből való. Helyi fafaragók ritkábban vállalkoztak szentszobrok készítésére; elkülönülő csoportot alkotnak az ilyen munkák közt a kiskunfélegyházi ún. Kiskun Madonnák. Apró faragott figurák kerültek többnyire a → türelemüvegekbe. – A kerámiában szoborszerű emberábrázolás a → butellák, ritkábban a → sótartók, → perselyek egy része: hitelességre törekvő, paraszt férfit és asszonyt, továbbá főként katonát ábrázoló figurák. Függönygombként szolgáltak a → hódmezővásárhelyi kerámiában előforduló sellők. A gömöri palóc hérészes korsókat a nászra, ill. a gyermekáldásra utaló szoborcsoport koronázza; ezen korsóban hozták a lakodalomba a menyasszonyi háztól a pálinkát. Az ünnepi kalácsok közt is akadt emberábrázolás, így a karácsonyi Ádám-Éva és a csecsemőt mintázó hetési lakodalmi kalács, a → fumu (→ figurális sütemény). Az emberi testrészek közűl főként a fej szerepel önállóan. Igen régi hagyományt őriznek a fejben végződő → pásztorbotok. Orosz ásatásokból már a 12. sz.-ból került elő ilyen; hasonlóra vonatkozhat az 1402-ből való „Benedictus Botrafaragott” említés. Az Alföldről és részben a Felvidékről ismertek a fej alakú cserépedények; ezek többsége dohánytartó, de van köztük kultikus szerepű is lucabúza ültetésére. Gyakran emberfejként kiképzett a faragószék szorítófeje. Szegeden a dudafej menyecskét ábrázolt. Emberfejű pálinkáskorsó többfelé is készült Mo.-on, a borosedények közt ilyen a → miskakancsó. – Irod. Manga János: Betyarendarstellungen auf den Schnitzereien ungarischer Hirten (Acta Ethn., 1951); Fél Edit–Hofer Tamás: Parasztok, pásztorok, betyárok (Bp. 1966); Kresz Mária: Emberkorsók (Népr. Ért., 1971); Lipp, F.: „Selbstdarstellung” in der Volkskunst (Volkskunde. Fakten und Analysen. Szerk. Beitl, Klaus, Wien, 1972).