nőrablás

TARTALOM

növényvilág

növényi ornamentika

stilizált növényi elemekből összetett díszítmény, fő meghatározója a népművészet egyik legelterjedtebb irányzatának, mely a → népművészet története előrehaladott szakaszán Európa nagy részén, így Mo.-on is, uralkodóvá, sőt kizárólagossá vált. – A növényi ornamentika legfontosabb motívumai és alapkompozíciói a közel-keleti ókori civilizációkban jöttek létre, a növénytermesztés eredményességét célzó mágikus kultikus szereppel. A kezdetben természethűségre törekvő növényábrázolásokat esztétikai igénnyel a legalapvetőbb jegyekre redukálva, ekkor kristályosították ki a növényi ornamentika motívumainak évezredeken át továbbélő alapítpusait. Ezek egyike a későbbi rozetta és → rózsa fő formájának az előzménye, a centrális szerkesztésű, ún. fölülnézetes virág, melynek négyszirmú változatai már az i. e. 4. évezredből adatolhatók (ún. lótusz-motívum). Másik fontos alaptípus az oldalnézetes virág – eredetileg inkább levélcsokor –, a későbbi liliomnak és → tulipánnak is előképe, lant alakú vagy levélkékből összetett stilizálásban. A növényi ornamentika alapkompozícióinak a leglényegesebbike is ekkor alakult ki: a stilizált → életfa, világfa tulajdonképpen termékenység-szimbólum. Ez a középtengelyre szimmetrikus felépítésű, többnyire 3–5 ágú fa vagy bokor, melyből, miután idővel eredeti vallási tartalmát elveszítette, a későbbi népművészetben is továbböröklődő → virágtő alakult. A növényi ornamentikának eközben állandósultak bizonyos figurális velejárói is; a szent fa két oldalán szimmetrikus megfelelésben elhelyezkedő őrzőállatok közül a továbbélés szempontjából a páros → madár említendő. Ezen kompozíciók mellett létrejöttek az i. e. I. évezredre a növényi elemek dekoratív elrendezésének más sémái is, így a ritmikusan hullámos inda, a hajlataiban többnyire azonos vagy páronként ismétlődő virág-, szőlőfürt vagy levélmotívummal. – Európában többféle módosulásban és különböző csatornákon érkeztek a növényi ornamentika elemei, jelentős volt pl. Bizánc közvetítő szerepe. Összefüggő ornamentális rendszerként nagyrészt a keresztes háborúkat követően terjedt a növényi ornamentika. Ebben a már tisztán díszítő funkciójú növényi ornamentikában a virágoké a vezérszerep, miközben körük kibővült és a kerti virágokká átértékelt korábbi motívumok mellé nagyhatású újabbak társultak, mint a → gránátalma, szegfű. Ezt a virágornamentikát elsőként az olasz iparművészet fogadta be; a meghonosodás korszakára utalva, az olasz szakirodalom „gótikus virágos”-nak mondja. Európai továbbterjedéséhez nagyban hozzájárultak a 15–16. sz.-tól a kéziratos és nyomtatott olasz, német és más mintalapok, ill. mintakönyvek. – Mo.-on a jellemző virágkompozíciók legkorábban a 14–15. sz.-i ötvösműveken, főként az olasz indítás nyomán kibontakozó sodronyzománcos gótikus emlékeken jelentek meg (pl. Suky-kehely, 1440 körül). Szélesebb körben a reneszánsz idején vált közkeletűvé ez a növényi ornamentika Mo.-on (virágos reneszánsz). Az ezen kor ízlésének megfelelő átfogalmazás a motívumra és a kompozíciókra egyaránt kiterjedt. Ezek közt 1480 körül jelent meg, hamar kedveltté válva, a virágcsokornak vázába állítása (olasz korsó). Csatlakoztak ehhez a növényi ornamentikához olyan tipikusan reneszánsz motívumok is, mint a stilizált levélkoszorú (olasz koszorú), mely a későbbi népművészetben azonban csak korlátozottan kap érvényt, akárcsak a székely → bokályok cserelapis (cserfaleveles) mintája, melynek megfelelője a 15. sz.-i itáliai, orvietói és római kancsókon található meg. A virágos stílus elterjesztésében és gazdagításában a hódoltságkori török kapcsolatoknak is komoly szerepük volt, miáltal a növényi ornamentika egyes elemei török megfogalmazásban is meggyökeresedtek. Sőt a keskeny, fölfelé fokozatosan elhegyesedő koronájú, néha virágban kicsúcsosodó fának, az ún. ciprus-motívumnak az erdélyi népművészetben való meghonosodása teljes mértékben a törökség hatásának tulajdonítható. – A magyar népművészetbe túlnyomórészt a parasztság számára dolgozó iparosok közvetítésével jutott el a → virágozás, a 16–18. sz. folyamán. Idővel a már megállapodott mintakincs helyenként néhány újabb elemmel is gyarapodott, ilyen motívum a 18. sz.-ban habán edények révén Erdélyben, ill. itt és Ny-Mo.-on néhány asztalosközpontban terjedő kettős koronájú fa, mely a kínaias díszítmények (chinoiserie) 17–18. sz.-i divatjának köszönhető. A 18. sz. folyamán a növényi ornamentika fokozatosan előretört a házilag és háziiparosok által készített munkákon, faragásokon, hímzéseken is, majd mindvégig uralkodó maradt, részben még a nagyrészt a 19. sz. folyamán kibontakozó → emberábrázolásos kompozíciókon is. Nagymértékben úrrá lett a → szerelmi ajándékokon, miközben a virág, az azt tartó páros madár vagy a virágzó szív új, a szerelemmel kapcsolatba hozott értelmezést kapott, nyilván nem függetlenül a növényi ornamentikával nagyjából párhuzamosan előretörő szerelmi lírába foglaltaktól. Különösen a 19. sz. második felétől, a növényi ornamentika a → mértanias díszítésre is mind erősebb átalakító hatással volt. Részben az elvont elemekből összetett mintakincs bővült geometrizált növényi elemekkel, részben pedig az alkotók azáltal, hogy virágbokrok ágaival kapcsolták egybe a hagyományos módon szerkesztett rozettákat (pl. → kalotaszegi bútor). A zárt közösségben dolgozó, → ácsolt ládát előállító háziiparosokra a növényi ornamentikának ez a hatása általában kisebb mértékű volt és csupán egyes készítőközpontokban érvényesült. – Irod. Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. II., szerk. Hofer T.–Kisbán E.–Kaposvári Gy., Bp.–Szolnok, 1974).