bojtorján

TARTALOM

bokázó

bokály

karcsú, egyfülű, körte alakú, cserép borosedény. Hasa alacsony, nyaka elszűkül, majd újra kiszélesedik. Függőleges füle oldalt indul ki, lejjebb, mint a száj széle. Feneke keskeny, néha kis talpa van. Szája kerek, kiöntője nincs. Ritkán mázatlan. Mázatlan bokály ismeretes a Jászságból Jászapátiból; a Duna–Tisza közéből Kecskemétről; a Dunántúlról a Baranya megyei Molványról. Néhol kancsó, korsó a neve. A habán fazekasok, ill. azok kései leszármazottai → ónmázas bokályokat készítettek (→ habán kerámia). → Ólommázas bokályokat főleg Erdély magyar fazekasközpontjaiból ismerünk. A bokály szó az itáliai származású ’kancsó’ értelmű bocal szóból származik. Magának a formának az elterjedése általánosabb, mint az elnevezésé. A parasztság a formát csak a Székelyföld dél-keleti vidékén nevezi így, Kalotaszegen pl. kancsónak mondják. A szó Ny-mo.-i változatai (bokála, bokálla, bokállo, bokora) nincsenek közvetlen kapcsolatban a K-mo.-i bokállyal. Ny-Dunántúlon a szó olyan borosedényt jelent, amely rendszerint összenyomott kiöntőjű, csöcsös szájú, itteni szóhasználattal korsó, boroskorsó. Bokálla a kancsóforma neve Sümegen. Ettől keletebbre a Dunántúlon már nem fordul elő. A jáki, mázatlan bokálából forralt bort ittak. Lehet azonban a bokála ónmázas, valódi bokályforma, mint pl. a csornai. Fő készítési helyén, a felföldi habán telepeken nem ismerik ezt a szót, és a formát krügelnek, szlovákul dŀbannak nevezik. – A bokály szó, mint melléknév, csakis Erdélyben fordul elő, ahol az ónmázas edényt vagy más néven a fajanszot nevezték bokály edénynek. Mindezek mellett vonatkozott az elnevezés az ugyancsak fajansz kályhacsempékre vagy falicsempékre is, függetlenül attól, hogy helyben készültek vagy esetleg importálták. Erdélyben már a 16. sz.-ban ’fajansz’ értelmet is nyert, amikor a gyulafehérvári, gyalui, sárospataki fejedelmi bokályos ház csempéit, vagyis bokályait Konstantinápolyból fajanszedényként megrendelték. Bokály jelzővel illették az 1621-ben Bethlen Gábor fejedelem által Szobotisztről a Gyulafehérvár melletti Alvincre telepített habánok fajansz edényeit is. B. Nagy Margit szerint a Mátyás korában Itáliából importált fajanszkészítmények behozatalával maga a bocal szó is ismertté vált. Később alkalmazták mindazokra a majolika kancsókra és hozzájuk hasonló edényekre, amelyeket a kivitel finomsága és a mintakincs rokonsága révén kapcsolatba lehetett hozni. A kutatás legújabb eredményei azt mutatják, hogy a mázatlan bokályok vörös festésű mintakincse a mázas bokályok néhány csoportján továbbél. A sgraffiato (→ karcolt díszítés) technika és a sárga-zöld színezés, amely főleg a székely bokályok sajátossága, bizánci hatást mutat. A szintén székely, ún. „cserelapis” (tölgyleveles) díszítményű bokályok esetében viszont a 14–15. sz.-i orvietói tölgyleveles kancsókkal való rokonság feltételezhető. A magyar virágos reneszánsz mintakincse is fellelhető az erdélyi és székely bokályokon. Nagyvárad, Ny-Erdély – Kolozsvár, Torda, Zilah – a 18. sz. második felének mintakincsét, az ún. „győri bokály” díszítményeit vették át és őrizték meg. – Irod. Herepei János: A bokályos ház (Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára, Kolozsvár, 1957); Herepei János: Adatok az erdélyi fazekasság történetéhez (Ethn., 1961, 1962); Katona Imre: A habán kerámia néhány kérdése (Az Iparművészeti Múz. Évkvei, 1964); B. Nagy Margit: Reneszánsz és barokk Erdélyben (Bukarest, 1970); Kresz Mária: Illusztrációk az erdélyi fazekasság történetéhez különös tekintettel a késő-habán kerámiára (Ethn., 1972).