ólommáz

cserépedényeken alkalmazott máz. Alapanyaga ólomoxid, kvarc és kaolin meghatározott arányú keveréke, mely színtelen is lehet. Színes → mázak készítésekor ehhez az alapanyaghoz különféle fémoxidokat kevernek: sárga máz készítésekor vasoxidot, zöld mázhoz rézoxidot, kék mázhoz kobalt-oxidot, barna máz készítésekor mangánoxidot. Feldolgozásuk, finomításuk nagy szakértelmet kíván a fazekastól. A feldolgozás egyik eszköze a mázőrlő kő. Az ólommáz égetési hőfoka 860–1050 °C. Az ólommáz egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy átlátszó. Ennek következtében az alatta levő színes festékek (→ földfestékek) színtelen máz felvitele esetében láthatókká lesznek az égetés után. Mivel ez a módszer más mázak esetében nem alkalmazható, elmondhatjuk, hogy ez az ólommázas kerámia jellegzetessége. Alkalmazható azonban az ólommáz alapfesték nélkül is közvetlenül az edény felületén. Az ólommáz kétféle céllal kerülhet a cseréptárgyra: az egyik csupán funkcionális jellegű – az edény felületének vagy egyes részeinek a védelme; a másik cél a díszítés, tehát esztétikai hatás elérése. – Európában a rómaiak által készített edényeken figyelhető meg a zöld és a sárga ólommáz. Alkalmazásának ismerete különféle utakon jutott el Európába. Nálunk első alkalmazása a 14–15. sz.-ban funkcionális céllal jelentkezett: sárga, barna, zöld ólommázzal védték a korsók nyílásait, a fazék belsejét. A 15. sz.-ból, Mátyás udvarából ismert padlócsempéken és kályhacsempéken az ólommázat és az → ónmázat együttesen alkalmazták. – Irod. Wartha Vincze: Az agyagipar technológiája (Bp., 1892); Csányi Károly: A magyar kerámia és porcelán története és jegyei (Bp., 1954); Voit Pál: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye (Bp. régiségei, 1955); Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon, I. Az udvari központok műhelyei és hatásuk a vidéki fazekasságra. XIV. század–XV. század közepe (Bp. régiségei, 1958); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965).