virágtánc

TARTALOM

virágvasárnap

virágtő

Egyéb szakirodalmi elnevezései: virágbokor, bokorvirág, bokordíszítmény, díszítőbokor, famotívum, életfa, a magyar népművészet leggyakoribb díszítőeleme. Többnyire részarányos elrendezésű, merev középtengelyre felépítve, leginkább 3 vagy 5 ággal. Előfordul S-alakú és középső szakaszán szétváló tengelyű változata is. Leggyakrabban tartóedényből vagy szív-alakból indul ki. – A virágtő eredetét korábban elhibázottan egyetlen népcsaládhoz, az indoeurópaiakhoz kötötték. Ezzel szemben a virágtő ősét a növénytermesztésen alapuló mezopotámiai bronzkori civilizáció teremtette meg, termékenység-szimbólumot ábrázolva vele. A legkorábbi változatok az i. e. 3. évezred első harmadában bukkannak fel, ezek eleinte naturális hűségre törekvők, de már korán kialakultak a stilizált-szimmetrikus, jelképszerű leegyszerűsítések. Közülük a későbbi továbbélés szempontjából legfontosabb alaptípusok: 1. felfelé fokozatosan keskenyedő koronájú fa (ciprus-motívum), 2. háromágú fa (a szakirodalomban néha: kandeláber-motívum), 3. ötágú fa, melynek 2 ága lefelé, 2 ága felfelé nyúlik. Európában mindezek többféle változatban, ill. többszöri hullámban jutottak el, előbb főként a római birodalom, majd Bizánc közvetítésével. Végül is a 2. és 3. típusnak szigorú szerkesztésű, már virágtővé alakított változatai a keresztes háborúkat követően kerültek át kontinensünkre, és részben még a gótikus, majd a reneszánsz ornamentikába beépülve terjedtek el. – A magyaroknál, akárcsak másutt is Európában, elsősorban nem a korai fa-stilizációk, hanem a gótikus-reneszánsz megfogalmazások öröklődtek tovább a népművészetben. Mo.-on legkorábban 14–15. sz.-i, úri-polgári megrendelésre készült gótikus ötvös-munkákon figyelhetők meg, más virágkompozíciókkal egyetemben (virágozás). Már a 15. sz. első felében fellépett az S-alakú tengelyalakítás és a szív-idomból való tőindítás is. A reneszánsz idején jött divatba a kétfülű vázába állított (olasz korsás minta) virágtő. A hódoltság idején terjed a virágtő a törökség révén is, így a 2. és 3. típus sajátos változatai mellett a ciprus-motívum is. A magyar parasztházakba a virágtőves díszítmény a városi ipar termékeivel, pl. cserépedényen, kályhacsempéken, hímzett bőrruhákon, asztalosmunkákon került be a 16–17. sz. folyamán. Paraszti faragásokon a 18. sz. második felében jelent meg, majd a 19. sz.-ban lett általános. – Noha a szakirodalom, a 20. sz. elején megfogalmazott téves társítás alapján gyakran „életfa” néven illeti a virágtővet, így a paraszti virágtő változatokat is, ilyen jelentéstartalmat az európai parasztságnál eddig nem mutattak ki. Az eredeti kultikus tartalom még az antik korban, az i. e. 1. évezredben elenyészett, s bár részben a virágtő újabb értelmezéseket is nyert, többségében már tisztán díszítőmotívumként alkalmazták. – Irod. Rapaics Raymund: A magyarság virágai (Bp., 1932); Palotay Gertrúd: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben (Bp., 1940); Spiess, K.: Neue Marksteine (Wien, 1955); Fél Edit: Adalék az életfa magyarországi ábrázolásához (Index Ethnographicus, 1956); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (Népr. Ért., 1967); K. Csilléry Klára: A magyar népművészet városi és mezővárosi gyökerei (Paraszti társadalom és műveltség a 18–20. században. II. Szerk. Hofer Tamás–Kisbán Eszter– Kaposvári Gyula, Szolnok, 1974); Komoróczy Géza: Egy termékenység szimbólum Mezopotámiában. Jegyzetek az „életfa” kérdéséhez (Ethn., 1976).