misinázás | TARTALOM | miskárolás |
ólommázas cserépkancsó. Emberfejű, süveges borosedény. A süveg alkotja az edény száját és a kiöntőjét, amely összenyomott és lappal fedett úgy, hogy csak kerek nyílás marad rajta. Egyetlen függőleges füle van. Jellegzetes dísze a hasán levő domborműves kígyó és a szintén domborműves sujtássor. Karcolt és festett minta is előfordul ugyanazon a darabon. Felirata rendszerint a füle alatt van. Ez az edényforma a közép-tiszai és az alföldi műhelyek specialitása volt. A legkorábbi ismert miskakancsó 1828-ból datált, de a készítés helye még nincs feltüntetve rajta. 1833-ból azonban már olyan tárgyunk van, amelyen a dátum mellett a készítési hely is feltüntetett: készült „Mező Csáth városában”. A legtöbb miskakancsó a 19. sz. 40-es, 50-es éveiben készült. A formára és a díszítményre egyaránt vonatkozik Domanovszky György megállapítása, amely szerint: „a legdíszesebbek és egyben a legmagasabb művészi nívójúak esnek a legkorábbi időszakra”. Ezek majdnem kivétel nélkül 19. sz. eleji katonát ábrázolnak csákóval a fején, öltözetén pedig gazdag sujtással és gombokkal. A két sujtássor között, középen látható a plasztikusan kialakított, tekeredő kígyó. A testen előfordul még karcolt, geometrikus díszítmény és írókás vagy karcolt felirat: évszám és szöveg. A díszítmények elrendezése minden darabon más és más. Legművészibbek a neves csáti mesternek, Rajczy Mihálynak a munkái. A magyar fazekasközpontok közül Mezőcsáton, Tiszafüreden és Mezőtúron készítettek miskakancsót, ill. elvétve Debrecenben és Hódmezővásárhelyen. A legtöbbet és legnevezetesebbeket azonban Mezőcsáton, ugyanis a többi központban együttvéve nem készült annyi, mint itt. Irod. Domanovszky György: Mezőcsáti kerámia (Bp., 1953); Igaz MáriaKresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968).