pinceszerezés, pincézés

TARTALOM

pint

pingálás, falfestés

Mo.-i népi gyakorlata csak szórványosan vizsgált és összefüggéseiben, történetileg kevéssé ismert. Régies, számos helyről adatolt megnyilvánulásai közé tartozik a falfelületek, ill. mennyezetnek eltérő színű foltokkal való tarkítása – innen a pingálás szilágysági elnevezése: babozás. Kivitelezése festékbe mártott meszelő, esetleg rongy- vagy gyapjúcsomó, bundadarab, szivacs segítségével történt, amit odanyomogattak a falhoz, a mennyezetre pedig „fellabdáztak”. Az egyszerűbb pingálás más motívumai is többségünkben → mértanias díszítések, gyakoriak a hullámvonalak és a párhuzamos csíkok. Ilyen pingálás főként a konyhába és kamrába került, esetleg az istállóba, ill. a lakóháznak és pajtának az utca felé eső külső falára. Összetettebb mintázás, elsősorban virágmotívumos pingálás csak egyes területek parasztházain bontakozott ki, valószínűleg nagyrészt egymástól elszigetelten, a polgári megrendelésre készülő, hivatásos falfestés hatására, mely a 19. sz. folyamán többfelé gazdag parasztházakba is utat talált. Innen a népi gyakorlat pingálás és piktorolás (Kalocsa vidéke) elnevezése. – Európa számos népénél van a parasztházak külső vagy belső falfelületein alkalmazott, egyszerűbb vagy fejlettebb – virágmintás, figurális, jelenetes – pingálásra példa, néha erre specializálódott, hivatásos készítők által kivitelezve. Skandináviai fa parasztházakban már 1700 körül kimutatható a virágos és jelenetes pingálás, és ekkoriban terjedt el az Alpok vidékén is. A helyi népi hímzéssel szoros kapcsolatban álló, színes virágornametikájú, esetleg kevés figurális elemet is alkalmazó pingálás szép példái ismertek, a 19. sz. derekától adatolva, a nyugati szlovákságnál, morváknál, lengyeleknél, ukránoknál. Ez a 19. sz.-ban orosz faházakban is otthonos volt, sőt telepesek révén Ázsiába is eljutott, egészen az Altaj vidékéig. – A parasztasszonyok által kivitelezett népi pingálás legjelentősebb magyar gócai, kialakulásuk hozzávetőleges sorrendjében: 1. Kalocsa környéke, ahol az első, 1882-ben Simonyi Jenő által írt ismertetés már teljes kifejlettségében mutatta be a helyi pingálás korai stílusát. Akkoriban a szobabeli fehérre meszelt falak felső szegélyét színes, rendszerint kék sáv képezte, többszínű csíkokkal keretezve, rajta tarka virágos indával; a mennyezet egyszínű, sárga, világos vörös vagy kék festést kapott. A konyhában is tarkán virágozott sávok zárták le a fal fehér szakaszát, a kéményalján gyakori volt az okker alapra, elütő színnel felrakott pettyezés; a pitvar szokott pingálás-dísze volt a cserépből szétágazó virágbokor, többnyire kék alapon. A szobabeliekhez hasonló virágos fríz húzódott a ház külsején is. Rendszerint az ablakok köze is pingálást kapott. A pingálást a hozzáértő asszonyok napszámért és élelemért végezték. 1909-ben Novák József Lajos a Kalocsa melletti Homokmegyén a pingálást általánosnak találta, megjegyezve azonban, hogy egy részüket házilag kivágott sablonnal állították elő. Ebben az időben a cifritos konyhában a katlan- és kemenceszáj előtti tévőt is virágos pingálás díszítette. A fal pingálásának motívumaihoz kapcsolódva, nem volt ritka a madárfigura, és előfordult emberábrázolás is, pl. menyasszony és vőlegény képe. Az I. világháborút követő gazdasági válság hatására a Kalocsa környéki parasztok felhagytak a drága szabadkézi pingálás csináltatásával, és a helyét szinte általánosan elfoglalta a gyorsabban és így olcsóbban kivitelezhető sablonos festés. Az 1930-as évektől, a kalocsai népművészetnek az idegenforgalom és a kereskedelem által való felfedeztetését követően, a kézi pingálást a külső megrendelések tartották életben. Ezek a pingálások már leginkább középületeknek a dekorációi lettek; a korábbiaknál jelentősen nagyobb falfelületekhez megfelelő munkaközösségeknek kellett összeállniuk, miáltal meggyorsult a pingálás új stílusának az egységesülése. Az új követelmények hatására általánosultak az egész falfelületen szétterülő virágbokros kompozíciók, miközben a díszítőmotívumok is változtak, nagyobbodtak, a virágalakítás pedig természethűbbé lett, a → Kalocsa vidéki hímzésben akkor divatozó minták hatására. – 2. Dél-Tiszántúl. A századforduló tájától mutatható ki a helyi pingálás, főként szlovák falvakban, de magyaroknál is. Békés és Csanád megyében otthonos a házak külső lábazatának pingálása: többnyire megnedvesített ujjal húzzák a még nyirkos alapszínbe a mintákat, ritkábbak a helyi pingálásnak megfelelő, színes virágozások. Kézi pingálású színes virágmintázat különösen a tornácra és a szobába került, itt szokás volt kifesteni a kemencét, esetleg a padkáját vagy mindkettőt is. Gyakran a szoba mennyezete ugyancsak virágdíszes volt. Mindezek a pingálások készülhettek házilag kivágott patronokkal is. Egyes festőasszonyok a két világháború közti években piktormunkák hatására, levelezőlapok nyomán tájképeket is kezdtek festeni a házak tornácára és kemencéje falára. – 3. Ajak, Szabolcs-Szatmár m. A községben a század fordulóján egészen egyszerű pingálás volt szokásos: a pitvar sárgára vagy szürkére festett falát négy szeletbe vágott, csipkézett szélű „kolompér” segítségével, mésszel vagy kék festékkel bepöttyözték. Az I. világháború előtti években kezdték a pitvar és a konyha erőteljes tarka színezésű, virágos-madaras (kokas, galamb) pingálását. A virágkor az 1930-as évek végéig tartott, az 1960-as évekre az utolsó kézi pingálások is eltűntek, és előretört a piktorral csináltatott patronos festés. Az ajaki parasztasszonyok pingálásaira jellemző a szegélyező tömött virágfüzér és a nemzetiszínű vagy rozmaringos rácsozással felosztott falfelület, az osztásmezőkben váltakozó virágokkal. A szegényebbek az olcsó sárga agyagos alapszínt alkalmazták, a tehetősebbek a porfestékkel nyert kéket. Cifrázták a kemencetévőt is. A pitvar boltívének közepén általános zárómotívum volt a piros, tükrös szív, r. k. családoknál a kereszt, ezekhez datálás csatlakozott, továbbá feliratok, pl. „Béke a ház lakóira”, „Isten hozott”. A mintákat többnyire azokról a rózsás falitányérokról vették, amelyek a pingálásos falra kerültek. Egy-egy pitvar kifestését 3–4 cifrázó vállalta fel. A hozzáértő asszonyokat igen megbecsülték; ennek hatására 7–8 éves leánykák már tanulgatták a pingálást az istálló falán. – 4. Szilágyság. Az I. világháborúig elsősorban a tűzhely füstnek kitett környékének kibabozása volt szokásban: okkersárga agyagfesték vagy kemencében megégetett tégla porából származó vörös rókafesték alapon fehér vagy okker színű pettyezés és esetleg egy-két csík. A tűzhely körüli fehérre meszelt részeken ugyanekkor többszínű (vörös, zöld, kék), geometrikus jellegű kockaminta volt, ez együttesében kályhacsempékkel kirakott felület hatását nyújtotta. Az I. világháború óta a leányok, (ill. a fiatal, ismét férjhez menni óhajtó özvegyasszonyok) virágmotívumos és madaras díszítést rajzolnak a szabályos mezőkbe. Ahol azonban nincs fiatal leány, továbbra is a régies, virág nélküli, menyecskének kevés virágos pingálás maradt illendő. A korábbi motívumok, de részben az újabb divatúak is apró pöttyökből kialakították, amit felszaggatott kukoricacsuhé segítségével vagy gyapjúgombolyaggal kiviteleznek. Désházán tollecsettel is dolgoznak, másutt, így Diósadon és Széren tulipán, rózsa stb. alakúra kivágott papírforma alkalmazásával, az ilyenek a többnyire előre meghúzott hálózat egy-egy kockájába illeszkednek. A mintázást évente legalább kétszer újraalkotják, a kész munkát szignálják és datálják. Leányok és menyecskék szokták a ház és a pajta külső falát is festeni, vörös alapon babozással vagy virágosan. – 5. Boldog, Pest m. A két világháború közti időben kezdődött a szobabeli kemencék színes festése, virágokkal és emberalakos mintázattal. – Irod. Novák József Lajos: Homokmégy népi művészete (Népr. Ért., 1909); Baur-Heinhold, M.: Süddeutsche Fassadenmalerei vom Mittelalter bis zur Gegenwart (München, 1952); Bednárik, R.: Mal’ované ohništia v oblasti Malých Karpát (Martin, 1956); Butnyik-Sziverszkij, B. Sz.: Ukrainszke narodne misztectvo, Zsivopisz (Kijev, 1967); Tábori György: Békés és Csanád megyei szlovák festőasszonyok (Békési Élet, 1970); Muraközi Ágota: Cifrázott pitvarok Ajakon (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkve, 1972).