mángorló, mángorlófa, mángorló lapicka

kb. 60–70 cm hosszú, 10–15 cm széles, a felső vége felé néha szélesedő vagy hosszú, téglalap alakú fából faragott eszköz, alsó végén rövid nyéllel. Alsó lapjuk rendesen bordázott, felső lapjuk gyakran véséssel, ékrovással, karcolással, → spanyolozással díszített. A vászonneműek mosás utáni kisimítására, fényesítésére, mángorlására a paraszt- és pásztorcsaládokon kívül a városi polgárság is használta. A simítandó vásznat nyújtófára tekerték, majd a mángorló bordázott felével görgették, a gombos ingek múlt századi divatba jöttével tértek át a sima aljú mángorlók használatára, melyek nem törik a gombot. Készítésével mesteremberek, bognárok, molnárok és falusi faragók, pásztorok egyformán foglalkoztak. Faragtak megrendelésre, eladásra vagy ajándékul. A legény szeretőjének, a férj feleségének faragott mángorlót; leginkább lakodalmi ajándékként készült, esetleg maga az ifjú férj készítette. A legrégibb olyan mángorlón, ahol megnevezi az ajándékozót a felirat, ez áll: „Janzsó György tsinálta hitves társának Maior Julinak (1816, Vasboldogasszony)”. – A legkorábbi mángorlók Európa északi területéről mutathatók ki (É-Németo., Izland, 17. sz.), azonban a története még nem eléggé kutatott. A mángorló és a mángorol szó csak a 17. sz. második felétől mutatható ki. A legrégibb mo.-i mángorló a 18. sz. első feléből maradt fenn: 1730, Sopron m. (Néprajzi Múz.) – Míg a → mosósulyok az egész magyarlakta területen megvan, a mángorló Erdély nagy részén hiányzik, Kalotaszegen is ritka. A régebbi darabok díszítésére az ékrovásos vagy kevésbé mély vésés, továbbá a mértanias elemek uralkodása a jellemző. A 19. sz. elején ezek az ékrovásos, vésett mértanias díszek még tovább éltek ugyan, azonban mind a mesteremberek, a falusi faragók, mind a pásztorok által készített és díszített mángorlón a virágornamentika, a mindennapi életből, a pásztor- és betyáréletből vett jelenetek kerültek előtérbe karcolt és spanyolozott díszítő technikával (→ karcolt díszítés). Egyeseken templomot, oltárt, kelyhet ábrázolt készítője. Gyakran évszámot, feliratot találunk díszítményeik között, esetleg a készítő vagy a használó nevét. Több példányát is őrzik múzeumaink annak a mángorlónak, amelynek lapján karcolt technikával ábrázolt mulatozó betyárok alatt ezt a versbe szedett szöveget olvashatjuk:

Szép volt az Mulatság Orczi Kortsmájában,

Még Heves Vármegye nem Akatt Nyomában.

Végin volt Zöld Marczi, Híres Palatinszki,

És az Betskereki, Lásd hogy fizették ki.

A nálunk ismert mángorlók – főként vésett díszítéssel és domború faragással – Európa nagy részén használatosak voltak. – Irod. Bátky Zsigmond: Mángorló lapickák (Népr. Ért., 1905); Hahm, Konrad: Deutsche Volkskunst (Berlin, 1928); Václavik, A.: Tradicia ludovej drevorezby (Bratislava, 1936); Szentmihályi Imre: A göcseji múzeum mángorló-gyűjteménye (A göcseji Múz. jubileumi (1960. évi) emlékkönyvéből); Fél Edit–Hofer Tamás–K. Csilléry Klára: A magyar népművészet (Bp., 1969).