vésározás

TARTALOM

veszekedő

vésett díszítés, metszett díszítmény

1. fatárgyakon alkalmazott díszítőtechnika. A szakirodalom vésett díszítés néven elsődlegesen a sík felületbe véső segítségével bemélyített ornamentális faragást, illeti. A magyar népművészetben kétféle elv szerint működő és eltérő díszítőhatást eredményező vésőt használtak: a) taszító- vagy tolóvéső: egyenes, ritkábban görbült szárú, egyik végén élben végződő, a másikon többnyire fanyélbe foglalt eszköz. Eredetileg a különféle egyenes, ferde és homorú élű vésők a famegmunkálás egyik műveletének, a rések, mélyedések előállításának, ill. kitisztításának az eszközei. A népművészetben a véső kezdetben a céhes és háziiparos alkotók szerszáma, ezt használják a vésett díszítés mellett domború faragás és körplasztika kialakításához, továbbá az → esztergált díszítéshez is. Az ornamentális vésett díszítéshez általában homorú (U alakú) élű véső használatos (kupás véső, félhold-véső, cé-véső, u-véső), dunántúli pásztoroknál: réceorrú kés. A toló mozdulattal, gyakran fakalapáccsal működtetett véső egy-egy lökésre rövid szakaszokat metsz ki. Ezt veszi alapul az ún. vésőnyomos díszítés, amikor egyenletes hosszúságú homorú vonalkák párhuzamos sorokat alkotnak, többnyire ellentett irányba futva. A fejfafaragók néha homorú élű, inkább azonban ék alakú árkot eredményező, V alakú élű vésőt használtak a szövegíráshoz (betűvágó, penna). Az utóbbit alkalmazták az → ékrovással társított – „növényi ornamentikához” is (levélvágó), ill. általában az ékrováshoz hasonló fény–árnyék hatás eléréséhez (így pl. a → komáromi bútornál). Díszítmény előrajzolásához használták az egészen keskeny V alakú élű vonalvágót. A tárgyak szélének csipkézésére az U és a V alakú élű véső egyaránt alkalmas. Az egyenes és ferde élű tisztítóvéső, mélyelő a díszítő faragásban leginkább a mélyített alapú faragáshoz szolgál (pl. székelykapuknál), az alap kiszedésére, de díszítősorokat is készítenek vele, pl. tiszántúli kiskapukon. b) Húzóvéső (hornyoló, fáncoló, pálházó): T alakú, többnyire fa nyéllel ellátott vaseszköz, a fej mindkét végén görbe éllel. Az → ácsolt ládát előállító háziiparosok munka- és díszítőeszköze, egyben a zsindelykészítésnek is szerszáma. Hornyolóval egyetlen gyakorlott lendülettel akár a díszítendő felület teljes hosszát is beérő, egyenletes vastagságú, ill. egymással párhuzamos árkok húzhatók; az így készült vésett díszítés erősen rajzos jellegű. A kör-elemekhez olyan körző szolgált, mely a hornyolóéhoz hasonló, görbe élű vésőheggyel volt ellátva. – A néprajzi szakirodalom gyakran a faragókéssel metszett, az ékrovástól eltérő, bár nem ritkán azzal is társuló, szabálytalan árkokat eredményező faragást, vonalas jellegű bevágást, erőteljes és mély karcolt díszítést is vésett díszítésnek nevezi. – 2. Fémtárgyakon alkalmazott vésett díszítés → fémmunka. – 3. Cserépedénynél (→ fazekasság) a karcolt dísznél mélyebben bevájt mintázás neve vésett díszítés, amennyiben nem az engobe-réteg áttörésén alapszik (sgraffiato, → karcolt díszítés). A bőrkeménységűre szikkadt edény felületét a díszítmény által kívánt vonalvezetésnek megfelelően késsel vagy késhez hasonló eszközzel mélyítik. A karcolt díszítés újabb válfaja. Párosulhat más díszítőeljárásokkal is, mint pl. karcolt díszítés, → ecsetes díszítés, → írókázás stb. – Irod. Haáz Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek (Kolozsvár, 1942); Hofer Tamás: Magyar népi faragások (Bp., 1963); Lajos Árpád: Díszes faragás a Hór völgyén (A Herman Ottó Múz. Évkve, 1963); Igaz Mária–Kresz Mária: A népi cserépedények szakterminológiája (Népr. Ért., 1965); Domanovszky György: Magyar népi kerámia (Bp., 1968)