eklézsiakövetés, egyházkövetés

TARTALOM

ékszer

ékrovás, rovás, rovátkolás, kristálymetszés

a fafaragásban használatos díszítőeljárás. Eredetileg késsel készült; a faragvány felülete élben találkozó síkokra bontott, ill. ék alakú bemetszésekből áll. A díszítés ennek megfelelően elsősorban mértanias jellegű. Legegyszerűbb változata a tárgyak peremén húzódó bemetszéssor, ill. az ún. → vízfolyás. Alapdíszítményei között jellemző a különféle, körzővel szerkesztett → rozetta és → svasztika. A 18. sz.-tól a közép-európai munkákon gyakori a megjelenésében az ékrovás technikájának megfelelő, bár részben már véséssel kivitelezett szabadabb rajzú díszítés is, főleg virágmotívumok és levéldísz, így pl. a kalotaszegi faragásban és a → komáromi bútoron. – Az ékrovás emlékei a bronzkorig vezethetők vissza, de téves és nem igazolható az az elterjedt vélekedés, hogy ősgermán eredetű lenne. Valószínűbb a kisázsiai eredet, a díszítménykincs túlnyomórészt innen származtatható. Az idők folyamán az európai parasztságnál általánosan elterjedt. A magyarságnak valószínűleg ez a legrégibb díszítő célú faragásmódja, ezzel magyarázható az ékes szó ’díszes, szép’, ill. az éktelen, ’csúf’ jelentése. Az újkorra már inkább csak a céhen kívüli faragók alkalmazták, így, → mestergerenda, → mosósulyok, → mángorló, → borotvatok stb. díszítésére. A magyar népi faragásban a 18. sz.-ban még túlsúlyban volt, s csak a 19. sz. folyamán szorult háttérbe. Ahol megmaradt, ott a népművészet általános alakulásának megfelelően, a századfordulóra az ékrovásos díszítmények egészen elaprózódtak, így Kalotaszegen. – A fafaragás hatására az ékrovásnak megfelelően alakított díszítés megtalálható kő-, fém- és cseréptárgyakon is, az utóbbiaknál főleg a fa nyomódúccal előállított → kályhacsempéken. – Irod. Rütimeyer, L.: Ur-Ethnographie der Schweiz (Basel, 1924); Hofer Tamás: Magyar népi faragások (Bp., 1963); Szabédi László: Ékes (Magy. Nyelv, 1966).