mesterdal, mesterségdal

TARTALOM

mesterjegy, alkotójegy, szerzői jegy

mestergerenda

az épületek helyiségeinek hosszanti vagy kereszttengelyében beépített nagyméretű gerenda, amely a → mennyezet súlyát tartja. Az egész nyelvterületünkön elterjedt, ismert. A szlavóniai magyar falvakban megőrződött a régi elnevezése: ideg. A mestergerendának alapvetően két típusa alakult ki. A Dunántúl jelentős részén az épületek helyiségeinek kereszttengelyében voltak beépítve, másutt a helyiségek hossztengelyében állottak. Előfordult, hogy egy-egy mestergerenda esetleg két helyiséget is áthidalt. A nagyméretű hosszú szobákban, amelyekre a nagycsaládi együttlakás esetén különösen szükség volt, a mestergerendát oszloppal támasztották alá, amit a gabona és egyéb termények padláson történő tárolása is indokolt (→ ház középoszlopa). A mestergerenda név a födémszerkezet legfontosabb tartó elemét szemléletesen nyelvileg is kiemeli. A mestergerenda használata szélesebb körben a mennyezetek alkalmazásával együtt a késő középkorig nyúlik vissza népi építkezésünkben. A mestergerenda kialakításánál figyelemmel voltak arra, hogy milyen helyiségbe szándékoznak beépíteni. A lakószobákba, bejárati helyül szolgáló konyhákba válogatottan szép, hibamentes faanyagú törzseket választottak ki és faragtattak meg. A mestergerendának való faanyaggal országszerte kiterjedt kereskedelmi hálózat foglalkozott. A régi vízhálózaton szinte mindenüvé nagyobb tömegben tudták eljuttatni a megfelelő faanyagot. Még az erdős területekre is importáltak mestergerendának való fát, ha a helyi erdők minősége nem biztosított megfelelő nyersanyagot (→ tutaj). – A lakószobák mestergerendáit nagyon gondosan faragták, festették, díszítették. A lakóház belsejének a bútorzaton kívül a mestergerenda volt a legreprezentatívabb eleme. A gerendának az ablakok felé néző oldalát és az alját díszítették, de gyakran feliratokkal is ellátták, amelyek részben bajelhárító, szakrális jellegűek voltak (vallási jelvények, szimbólumok, védelmet sugalló feliratok: „Jézus, Mária, Szent Anna legyen e ház oltalma”.) Másutt, főként a prot. vidékeken csak az építésre, építtetőkre utaló, hálaadást tartalmazó szövegeket véstek be: pl. „Isten segedelmével építette...” s a szöveg megnevezte az építő gazdát vagy feleségét s közölte a ház építésének évszámát. A 18. sz. folyamán nagyon gyakoriak voltak a különféle → ékrovásokkal készített mestergerendák. Ezek rozettái, ácscirkalmai a középkori román és gótikus hagyomány folytatói voltak, és kiegészültek reneszánsz, barokk ihletésű növényi és figurális ornamensekkel. A 18. sz. végén már megjelentek a domborfaragású barokkos mestergerendák is, helyenként a klasszicista ízlés is hatott a hazai ácsok stílusára. A gerendák festése is régi hagyományokon nyugszik. Szokás volt az ékrovásos felüleket pl. vörös színnel élénkíteni. A domborműves faragású technikánál gyakran alkalmazták az egyes motívumok eltérő színű festését. Piros, fehér, kék, zöld stb. színnel dolgoztak. A 18. sz.-ban is, de főként a 19. sz.-ban az ácsok gyakran vállalkoztak faragás nélkül is, de a faragás mellett is a faragástól függetlenül különféle festett motívumok felhasználására. A mestergerendák mindig élszedettek voltak. Gyakran a gerendaéleket profilgyaluval tették díszesebbé. Gyakori vagy majdnem általános volt, hogy a mestergerendákhoz hasonló módon díszítették a keresztgerendázatot vagy fiókgerendákat. A korábbi gyakorlat szerint az ollóágasos vagy szarufás tetőszerkezet esetén nem építettek külön födémszerkezetet, a tetőzet tartógerendáit magába a mennyezet keresztgerendáiba csapolták. Ebben az esetben gyakori volt, hogy a mennyezet keresztgerendáinak végei az → ereszaljba is kinyúltak, az ilyen esetben a kiugró gerendavégeket gondosan megmunkálták, részben festették. Mivel a mennyezetek keresztgerendázata lényegesen sűrűbb kiosztású, mint az ollópadoké, sajátos ritmust biztosítottak házaik ereszaljának. A mestergerenda általában nem nyúlik túl a ház homlokzatán. ÉK-Mo. falvaiban azonban nem ritka, hogy a lakóház udvari homlokfalán konzolszerűen kiugrik a mestergerenda vége. Ilyen esetekben díszítő tagozatokkal látják el, funkcionális szerepe is van, a lakóház oromzata, ill. az oromzat alatti alsó csonkakonty támaszkodik reá. – A mestergerenda mennyezetet tartó funkciója mellett másodlagosan a család különféle értékeinek tárolóhelye volt. Könyveket, szappant, gyümölcsöt helyeztek el a mestergerendákon a keresztgerendák közötti szabadon maradó helyeken. Gyakran itt tartották a késeket, evőeszközöket is. Nemegyszer erre a célra külön tartóléceket szereltek fel. A mennyezet keresztgerendáira pedig rudakat függesztettek fel, azon helyezték el többek között a ruhaféléket, lábbeliket. Az ilyenféle tárolási mód a 16–17. sz.-ban még az erdélyi fejedelmi uvartartásban is előfordult, amint arról az egykorú leltárak értesítenek bennünket. – A 19. sz. második felétől a polgárosulással sokfelé felhagytak a mestergerendák alkalmazásával. Mégis a recens néprajzi gyűjtések nemegyszer találtak 17. sz.-i példányokat. Sok 18. sz. első felében vagy közepén készült darab is felszínre került. A paraszti, mezővárosi parasztpolgári szinten századunk elejéig megőrzött faragott gerendák előképei a késő középkori, újkori nemesi és városi polgári lakáskultúrában egyaránt fellelhetők. Az elsőre példa lehet a II. világháborúban elpusztult szentbenedeki Kornis-kastély 17. sz.-i mennyezetgerendái, az utóbbiakra a soproni bel- és külvárosban feltárt 17. sz. előtti gerendázatok. A mestergerenda rohamos pusztulása csak az 1960-as években indult meg a lakóházak teljes és gyökeres átépítésével, ebben az időszakban viszont múzeumaink már tudatosan gyűjtötték legszebb példányaikat. Szép mestergerendák kerültek a győri Xantus János Múz. néprajzi gyűjteményébe. – Irod. Pápai Károly: A palóc faház (Ethn., 1893); Pálos Ede: A Rábaköz és Győr vidékének népművészete (Népr. Ért., ill. Győri Állami Főreáliskola Ért.-je 1911); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972).