| mestergerenda | TARTALOM | mesterke |
minden olyan jel, betű, ábra, szám stb., amely a művészetben és iparművészetben valamely szellemi vagy fizikai alkotáshoz fűződő személyi jogot, a mű alkotójának személyiségét fejezi ki. – Vásáron a szűrszabó szűreit ezzel jelölte. Megadta esetleg a szűrök méreteit, a díszítés módját is, így az összehajtogatott szűrnél is pontosan feltüntette a szűr nagyságát és a díszítés módját. – A mesterjegyet az alkotó választja; alkalmazásának előfeltétele, hogy azt a társadalom elismerje, érzékileg felfogható és technikailag kivitelezhető legyen. A mesterjegyet régebben a név helyett is használták. Már az ókorban jelentkezett határozott formában fémtárgyakon, köveken, kerámiai alkotásokon stb. A céhrendszer kifejlődésével a céhek saját céhjelet alakítottak ki, amelyet a kézműves céhek tagjai az általuk előállított árukon is feltüntettek. Nagyobb jelentőségre azonban a személyes mesterjegyek jutottak, amelyek használatára egyes szakmákban (aranyműves stb.) a hatóságok kötelezték is a mestereket olyan célból, hogy az előállító mester személye azonosítható legyen. Az ilyen intézkedés célja az volt, hogy a minőségi követelmények ellenőrizhetők és az azokért való felelősség megállapítható legyen. – A mesterjegyről a céhek, sokszor a hatóságok is vezettek nyilvántartást, de leginkább csak a közvélemény, a rendszeres vásárlók köre tartotta ezeket számon azzal, hogy a kiválóbb mesterek mesterjegyével ellátott műveket, alkotásokat keresték, értékelték. – A mesterjegyek örökölhetők voltak az egyenes ági leszármazás rendjén. Ha az apja mesterségét folytató valamelyik fiú nem örökölte az apa mesterjegyét, kis változtatást tett mellé és így alkalmazta. A műhely jogutódlása a mesterjegy átszállását is eredményezhette. – A mesterjegy bizonyos értelemben a védjegy őse, mert az áru minőségét is jelezte, hamisítását sok helyen büntették is. Meg kell különböztetni a kereskedelemből ismert árujegytől, ill. kereskedői jegytől, amelyek az áru egyedi jellegét, ill. a kereskedő személyiségét jelezték. Sok hasonlóságot mutat a → tulajdonjeggyel, de nem a tárgy tulajdonosának (használójának), hanem alkotójának személyiségét fejezte ki. (→ még: jogi jel, → kerámiajegy, → kőfaragójegy, → művészjegy, → ötvösjegy, → személyiségjegy, → textiljegy, verdejegy) – Irod. Homeyer, C. G.: Die Haus- und Hofmarken (Berlin, 1870); Sebestyén Gyula: Rovás és rovásírás (Bp., 1909); Spruth, H.: Die Hausmarke (Neustadt an der Aisch, 1960); Meldau, R.: Zeichen, Warenzeichen, Marken (Berlin–Zürich, 1967); Csorba Csaba: Tulajdonjegyek, mesterjegyek, polgári címerek a középkorban (Herman Ottó Múz. Évkve, Miskolc, 1975).